Teljesen véletlenül egy repülőúton olvastam Rachel Cusk Körvonal című könyvét, az azonos címet viselő trilógia első kötetét. Kívülről tudom a légiutas-kísérők mozdulatait, az alatta futó szöveget se lenne nehéz felmondanom, így általában bűntudatosan olvasok, a szemem sarkából figyelem, rám szólnak-e, mint valaha a gimnáziumi órákon a hátsó padban.
Vonnák Diána írása a Nyugati tér blognak
Reptérre menet indul a könyv, de az enyémnél sokkal simábbnak tűnik az indulás. Olyan kevéssé akasztja meg a tülekedés az elbeszélőt, hogy biztosra veszem, nem fapados járattal utazik. Ha esetleg mégis, és fél órával később kaparós sorsjegyet és leárazott parfümöt kínálnak is neki, míg ő leszíjazva ül, menekülésre képtelenül, a regénybe nem hallatszik be.
Míg olvasom, ahogy az elbeszélő szóba elegyedik a mellette ülő középkorú férfival, rájövök, hogy végig csak a fontos dolgok szűrődnek be: alig pár mondatos csevegés után a beszélgetés a férfi széthullott házasságaihoz érkezik, a karrierválságához és a legszemélyesebb dilemmáihoz. Semmi sallang. Még sincs olyan érzésem, mintha valószerűtlen lenne a párbeszéd. Nem beszélünk így – nem így beszélünk, mégis pontosan ez, pontosan így emlékezetes a beszélgetéseinkből. Realista, sőt, hiperrealista a szöveg, első olvasáskor könnyű azt hinni, hogy szinte szerkesztetlen leirat, pedig közelebbről megnézve látszik, hogy Cusk patikamérlegen adagol minden szót. A repülőút végére az a benyomásom, hogy a Körvonal alakjai, történetei elvegyülnek a saját ismerőseimmel és az ő történeteikkel. Az olvasmányélmény emléknek álcázza magát.
Mikor évekkel később lehetőséget kaptam, hogy én szerkesszem a trilógiát, aggódtam, meg tudjuk-e csinálni magyarul ezt a kettősséget. Meg tud-e szólalni a szöveg úgy, hogy megőrzi az angol mesterkéletlenségét és légiességét anélkül, hogy elveszítené a pontosságát?
A fordító, Kada Júlia az egyik első beszélgetésünk során azt mondta, hogy sokáig tartott, mire rájött, hogy az a furcsa Cusk szereplőiben, hogy épp azt nem látjuk belőlük, ami a legtöbb emberi viszonyunkban a leginkább szem előtt van. Egy kórboncnok pontosságával és aprólékosságával figyeljük meg az orruktól a szájukig húzódó árkokat, ruhájuk esését, hátukon az anyajegyeket, és mindent tudunk a legsúlyosabb veszteségeikről, legfontosabb döntéseikről. Viszont fogalmunk sincs arról, hogy a mindennapok sodrásában hogy viselkednek, miről fecsegnek, mit ebédelnek. Valószínűleg bajban lennénk, ha fel kellene ismernünk őket az utcán. Julinak teljesen igaza van, és a könyv nagy trükkje éppen az, hogy nem is igazán feltűnő, mennyire csak a lényeg látszik.
Cusk narrátora, Faye egy válás után érkezik Athénba, hogy kreatívírást tanítson, a Körvonal beszélgetések sorozata idegenekkel, régi ismerősökkel, tanítványokkal. Faye figyelme szűri át a történeteiket, miatta időzünk el a vonásaikon, de nagyon kevésszer halljuk megszólalni. Talán ez a kifordított viszony is okozza, hogy könnyen a sajátunknak érezzük a megismert történeteket: a főhős nem a szavain vagy a tettein keresztül van jelen, inkább a figyelmével, átfed azzal, ahonnan olvasóként látni szoktuk a történeteket.
Az angolban gyakran függő beszéddel indulunk, aztán gyakran hosszúra nyúlik az idézett megszólalás, kikopik a szövegkörnyezet. Sokszor csak jelzésszerű, mikor egy oldallal később egy she said vagy egy he added segítségével Faye visszaveszi a szót. A magyarban kopogott volna a rengeteg mondta, ráadásul képtelenség olyan gazdaságosan jelezni a beszélő kilétét, mint az angolban a nemi szempontból elváló névmásokkal. Julival sokat próbálgattuk a magyar mondatok teherbírását, igyekeztünk úgy megoldani a beszélők közötti váltásokat, hogy ne kelljen túlírnunk a helyzetet, és ne szakítsuk meg a mesélés lendületét.
A beszélők forgószínpada mellett az én személyes kedvenceim azok a szakaszok, ahol Faye egyszerre figyel a környezetére és a másikra: a két hajóút és az esti vacsora az athéni nyári melegben. A tenger és a forró, nyüzsgő város minden érzékre ható jelenléte ilyenkor összeolvad a szikár beszélgetésekkel. Ilyenkor érezni legjobban azt a határhelyzetet, amelybe Faye a válás után került, amelyben minden addig stabilnak tűnő viszony átalakul. Míg megszületik benne a következő lépés, elvékonyodnak a szokásos falak, minden kiélesedik, és hirtelen behallatszik mindenki más története. A regény óvatos, kimért szabadságélménye kevés dologhoz hasonlít, amit valaha olvastam; azt remélem, magyarul is a saját hangján szól.
És egy korábbi cikkünkre kattintva akár már most beleolvashattok a Körvonalba.