Mrs. Christie rejtélyes eltűnése


1926 decemberében eltűnik a híres krimiíró, Agatha Christie. Mindössze néhány nyom áll a detektívek rendelkezésére: Mrs. Christie elhagyatott autója a tóparton és a kabátja, amit a hideg idő ellenére az asszony nem vitt magával. Anglia egyik legnagyszabásúbb kutatóakciójában számtalan rendőr és civil indul az írónő után, de nem akadnak a nyomára. Vajon él még? És ha igen, hová tűnt?

Marie Benedict a történelem különleges, nagy formátumú asszonyairól – Hedy Lamarr és Andrew Carnegie szerelme, Clara után most Agatha Christie-ről – ír regényeket. Köteteiben a valóságból kiindulva, láttató erejű írói fantáziával fest meg ismert vagy éppen kevésbé ismert sorsokat. Szerinte „Agatha az olyan nők egy ritka példája, akiknek sikerült hozzáértésük, tehetségük, bátorságuk révén kitörni a korszak (különösen a nőkre vonatkozó) szigorú korlátai közül, és átvenni az irányítást a saját életük felett”. A Mrs. Christie rejtélyes eltűnését olvasva óhatatlanul felmerül bennünk a gondolat, hogy ez a történet talán az összes Agatha Christie-krimi közül az egyik legizgalmasabb.

Elsőként a Nyugati tér olvasóinak mutatunk belőle egy részletet.


Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése (részlet)

Madge-dzsel mindketten lelkes olvasók voltunk, sőt, igazából ő vezetett be engem a detektívtörténetek világába. Hideg téli estéken Ashfieldben, hét- vagy nyolcéves koromban, megteremtette azt a szokást, hogy lefekvés előtt felolvasott nekem Sir Arthur Conan Doyle könyveiből. Ez egészen addig folytatódott, amíg Madge-ből Mrs. James Watts nem lett, de ekkor átvettem tőle én. De az a könyv, amellyel igazán megfogott ez a műfaj, Anna Katharine Green Tetemre hívás című műve volt, és épp 10 évvel azelőtt jelent meg, hogy Sir Arthur Conan Doyle kiadta az első Sherlock Holmes-történetet. Igazi talány volt: egy gazdag kereskedőről szólt, akit meggyilkolnak a New York-i Ötödik sugárúton álló házában, egy bezárt helyiségben, egy olyan pisztollyal, amely a gyilkosság idején egy másik helyiségben volt bezárva.

− Igen – feleltem még mindig elég hűvösen. – Épp most fejeztem be Gaston Leroux új könyvét, A sárga szoba titkát.

Felcsillant a szeme, és előrébb is dőlt a székén, hogy közelebb legyen hozzám.

− Én is! Szerintem egészen jó volt. Szerinted?

Az előbbi veszekedésünk már feledésbe is merült, ahogy rögtön élénk beszélgetésbe kezdtünk a könyv erényeiről és hibáiról. Engem lenyűgözött a bonyolult bűnügy, amelyben az elkövető, úgy tűnt, egy bezárt helyiségből is ki tudott szökni, Madge pedig imádta, hogy illusztrációként az épület alaprajza is szerepelt a kötetben. De míg mindketten élvezettel olvastuk a könyv nyújtotta logikai feladványt, abban egyetértettünk, hogy nem egy Sherlock Holmes – aki továbbra is mindkettőnk kedvence maradt.

− Szeretnék megpróbálkozni vele, hogy írjak egy detektívtörténetet a te régi Empire írógépeddel – mondtam ki most először az ötletet, amely egy ideje már motoszkált a fejemben.

Madge felhúzta a szemöldökét, azt a rá annyira jellemző kifejezést öltötte az arcára, és hosszan kifújta a cigarettafüstöt.

− Szerintem nem tudnál olyat írni, Agatha – mondta végül. – Nagyon nehéz megtanulni, hogy kell. Még én is gondoltam rá, hogy belevágok, de túlságosan trükkös dolog.

A kijelentésében persze az rejlett, hogy ha még ő sem tudott detektívregényt írni, teljesen lehetetlen, hogy a kishúgának sikerüljön a dolog. De én bizony nem fogom hagyni, hogy megmondja, mit csináljak – sem Archie-val, sem az írással kapcsolatban!

− Azért én szeretném megpróbálni – jelentettem ki határozottan.

− Képes vagy te bármire, amit csak elhatározol, Agatha – szólt közbe mintegy mellékesen Mama két öltés között. Ismerős mondása volt ez, de attól, hogy gyakran ismételgette, Mama még továbbra is komolyan gondolta.

− Nos, én le merem fogadni, hogy nem tudod rendesen megcsinálni! – vágta rá gúnyosan Madge, és még egy mélyről jövő kacajt is megengedett magának. – Mármint hogy is tudnál te egy megoldhatatlan rejtélyt kitalálni, amely a detektívregény szíve-lelke? Hisz magad is tökéletesen átlátszó vagy!

Ó, szóval nem tudnék detektívregényt írni, hm?, gondoltam magamban. Csak fortyogott bennem az indulat Madge lekezelő szavai, leereszkedő hangneme miatt; de egyben kihívásnak is fogtam ezt fel. Bár a szó igazi értelmében Madge nem ajánlott fogadást (a Miller család szabályai szerint egy fogadáshoz meg kell határozni a feltételeket), azért én határozottan annak vettem. Madge abban a pillanatban valami szikrát lobbantott fel bennem, én pedig megesküdtem, hogy életben tartom, amíg lángot nem tudok csiholni belőle. Majd meglátjuk, ki nyer!

A fenti részletet Marie Benedict Mrs. Christie rejtélyes eltűnése című regényéből Nagy Gergely fordításában közöltük.