Mama utolsó ölelése


Két idős emberszabású rendhagyó találkozásának vagyunk a tanúi: a majd’ nyolcvanéves Jan van Hoof biológus meglátogatja a haldokló Mamát, aki nem más, mint ötvenkilencedik születésnapjához közeledő csimpánzmatriarcha, a világ egyik legidősebb állatkerti csimpánza. Búcsújukat látva emberek milliói lehettek tanúi, ahogy Mama széles mosollyal üdvözli és megöleli a professzort. Nem az ember az egyetlen faj, amely képes szeretni, gyűlölni, szégyenkezni, vagy örömöt, undort vagy empátiát érezni – vallja Frans De Waal holland származású amerikai főemlőskutató, etológus, az atlantai Emory Egyetem Pszichológia Tanszékének professzora. A tudós évtizedek óta vizsgálja a főemlősök társas viselkedését, konfliktusmegoldó, együttműködési és empatikus képességét, igazságérzetét. De Waalt 2007-ben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta. 2020-ban a Mama utolsó ölelése című, most már magyarul is olvasható kötettel elnyerte a PEN / E. O. Wilson Literary Science Writing Awardot, amely díjjal az irodalmi igényességgel megírt tudományos-ismeretterjesztő (biológia, fizika témakörű) műveket ismerik el.

Jan van Hooff és Mama találkozása


Frans De Waal: Mama utolsó ölelése (részlet)

Mamának, aki 1957-ben született a kelet-németországi Lipcse állatkertjében, semmilyen fogalma sem volt a vadonbeli életről. Óriási szerencséjére csatlakozhatott a világ első nagy, állatkerti csimpánzkolóniájához. A brit királynőt felzaklató első csimpánzok óta eltelt évtizedekben ezeket a főemlősöket az állatkertek ketrecekben, magányosan vagy kis csoportokban tartották. Úgy vélték, túl vad természetűek ahhoz, hogy olyan csoportokban éljenek, amelyekben egynél több felnőtt hím van, holott már akkor is tudták, hogy a faj természetes közösségeiben számos felnőtt hím él együtt – olykor tucatnál is több. Jan diákként eltöltött némi időt Amerikában, egy új-mexikói létesítményben, ahol a NASA űrutazásra készített fel fiatal csimpánzokat. Ott személyes tapasztalatokat szerzett arról, milyen lehetőségeket és problémákat vethet fel sok emberszabású együtt tartása. A problémákat főleg az etetésük módja okozta: a gondozók egyetlen halomba borították ki a zöldségeket és gyümölcsöket, ami óriási, a csoport szociális szövetét alaposan megtépázó verekedésekhez vezetett. Jane Goodall nagyjából ugyanebben az időben szerzett hasonló tapasztalatokat a tanzániai banánültetvényén, aminek hatására fel is hagyott a vadon élő csimpánzok etetésével.

Amerikai tapasztalatai hatására Jan és a fivére, Antoon – a Burgers Állatkert igazgatója – elhatározták, hogy megpróbálkoznak a csimpánzok közös elszállásolásával, de úgy, hogy egyenként vagy kis családi csoportokban etetik őket. Így jött létre az 1970-es évek elején egy nagyjából egyhektáros területen, huszonöt csimpánzzal az arnhemi kolónia. A szakértők komor hangvételű figyelmeztetései ellenére a kolónia nagyszerűen boldogult, és idővel több egészséges utód született itt, mint bárhol máshol. Az Afrika és Ázsia erdőségeiben élő emberszabásúak száma napjainkban gyorsan csökken, ami még értékesebbé teszi az állatkerti populációkat. Az arnhemi kolónia óriási siker volt (és ma is az); a világ számos állatkertje számára szolgál példaként.

Így tehát, bár Mama fogoly volt, hosszú életet élt a maga szociális világegyetemében, amely bővelkedett születések, halálozások, szex, hatalmi harcok, barátságok, családi kötelékek és a főemlősök társadalmainak egyéb jellegzetességeiben. Talán rájött, hogy Jan különleges látogatása az állapotával van összefüggésben, azt azonban nem tudjuk, tudott-e a közelgő haláláról. Vajon tisztában vannak az emberszabásúak a halandósággal? Ha a Japánban, a Kiotói Egyetem Főemlőskutató Intézetében élő csimpánzok egyikéből, Reóból indulunk ki, akkor azt gyaníthatjuk, hogy a fajból hiányzik a haláltudat. Az ereje teljében lévő Reo egy gerincvelői gyulladás következtében nyaktól lefelé teljesen megbénult. Enni és inni tudott, de képtelen volt a testét mozgatni. Állatorvosok és diákok gondoskodtak róla hat hónapon át, de Reo egyre csak fogyott. Végül aztán meggyógyult, de az esetben az volt a legérdekesebb, miként reagált az ágyhoz kötöttségre. Életszemlélete jottányit sem változott. Még amikor a környezetében mindenki aggasztónak találta az állapotát, ő akkor is vizet köpködve cukkolta a diákokat, ahogyan azt a betegsége előtt is tette. Csont és bőr volt, de úgy tűnt, ez sem aggasztja, és egy pillanatig sem tűnt levertnek.

Olykor azt feltételezzük, hogy más állatoknak is van halandóságtudata – például a vágóhídra szállított marhának, vagy a halála előtti napon az otthonából eltűnő házi kedvencnek. Ennek a java része az emberi gondolkozás kivetítése, annak alapján, aminek a közeledtével mi tisztában vagyunk. De vajon az állatok is tisztában vannak vele? Ki a megmondhatója, hogy az utolsó napokban a pincében rejtőzködő macska tud-e a vég közeledtéről? Alig tud mozogni vagy fájdalmai vannak, és lehet, hogy csak egyedül akar maradni. Hasonlóképpen bár számunkra nyilvánvaló volt, hogy Mama fizikailag már a halál küszöbén állt, soha nem tudhatjuk meg, hogy az elméjében is eljutott-e odáig.

Mamát ekkor már elszigetelték a hálóketrecében, mert a hím csimpánzok, főleg a serdülők gyakran igazi seggfejekként viselkednek, és összeverik védtelen társaikat. Az állatkert Mama állapotára való tekintettel meg akarta óvni őt az efféle bántalmazástól. A csimpánztársadalom nem a jámboroknak és gyengéknek való, és pontosan ezért olyan lenyűgöző, hogy Mama egész életében meg tudta őrizni a pozícióját.


Mama központi szerepe

Mama kivételesen széles testű volt, hosszú, erős karokkal. A rohamozásos pózok során igazán félelmetes látványt nyújtott, ahogy égnek álló szőrzettel toporzékolt. Nyilvánvalóan nem volt olyan izmos és olyan szőrös, mint egy hím – ez különösen a vállán volt feltűnő, ahol a hímek előszeretettel borzolják fel a szőrzetüket, amikor félelmetes benyomást kívánnak kelteni. De ami testileg hiányzott belőle, azt bőven bepótolta a lendületességével. Az egyik jellemző viselkedése volt, hogy hatalmas rúgásokkal döngette a kifutó nagy fémkapuit. A két öklét egymástól távol a földre tette, aztán a karjai között átlendített testtel, páros lábbal óriásit rúgott a fémbe, ami fülsiketítő robajt keltett. Ezzel jelezte, hogy nagyon felhergelte magát, és jobb, ha senki sem kezd ki vele.

De Mama dominanciájában még a fizikumánál is fontosabb szerepe volt a személyiségének. Olyan volt a kisugárzása, mint egy nagymamáé, aki már mindent látott az életben, és akivel senki sem szórakozhat. Olyannyira tiszteletet parancsoló jelenség volt, hogy amikor először néztem a szemébe a vizesárok túlpartjáról, hirtelen kicsinek éreztem magam. Szokása volt, hogy nyugodtan bólogatott az ember felé, így jelezve: tudomást vett róla. A sajátomon kívül soha egyetlen faj egyetlen tagjánál sem tapasztaltam ilyen bölcsességet és méltóságot. A tekintete feltételes barátságosságot sugallt: készen állt megérteni és kedvelni az embert, ha az nem szállt szembe vele. Még humorérzéke is volt. Vidám játszadozás közben a csimpánzok általában nevető arcot vágnak, de ugyanezt az arckifejezést néha egészen másfajta pillanatokban is láttam, például amikor egy vezérhím hagyta, hogy egy kölyök megkergesse. Miközben a kolónia „nagyfőnöke” újra meg újra kitért a visítozó kis szörnyeteg elől, nevető kifejezés ült az arcán, mintha szórakoztatónak találta volna a képtelen helyzetet. Mama egyszer ugyanilyen nevetős arcot vágott egy feszült szembenállás váratlan vége után – nagyjából úgy reagált, ahogy mi szoktunk egy poénra.

Frans De Waal Mama utolsó ölelése című kötet részletét Sóskuthy György fordításában közöljük.

Frans De Waal korábban több TED-előadást – Morális viselkedés állatoknál és Az alfahímek meghökkentő természetrajza – is tartott, melyek magyar felirattal elérhetőek a címekre kattintva.