Klara és a Nap – Jön az új Ishiguro-regény


2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki a japán származású brit írót, Kazuo Ishigurót, akinek regényei 2021 tavaszától a Helikon Kiadó gondozásában jelennek meg. A szerzőtől, akiről rögtön eszünkbe jutnak a Napok romjai és a Ne engedj el című világsikerek, két különleges kötetet is olvashatunk a közeljövőben. Hamarosan a könyvesboltokba kerül a Vigasztalanok című 1995-ös regénye Greskovits Endre fordításában, amely eddig még nem jelent meg magyarul. Ezt követi májusban Ishiguro legújabb könyve, a Klara és a Nap. A regény – melynek világpremierje idén márciusban volt – óriási siker már most, szinte a megjelenéssel egy időben kelt el a megfilmesítésének joga is.

Ishiguro rajongói egy varázslatos disztópiára számíthatnak. Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. A regényből, melyet Falcsik Mari fordít, most egy exkluzív részletet olvashattok itt, a Nyugati tér blogon.

Az új szerzői sorozat első két kötete hamarosan kapható

Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap (részlet)

Azokban a napokban nem akartam, hogy bárki más legyen mellettem a kirakatban, csakis Rosa, de az ott töltött időnk alatt lassan megmutatkoztak a kettőnk viselkedése közötti különbségek. Nem igazán csak arról van szó, hogy én Rosánál sokkal jobban vágytam arra, hogy mind többet tudjak meg a kinti világról: a maga sajátos módján ő is érdeklődött, és jó megfigyelő is volt, és arra, hogy a lehető legnagyobb kedvességgel és segítőkészséggel lássa el az RB feladatait, éppen olyan izgatottan készült, mint én. De én minél többet láttam, annál többet szerettem volna tanulni, és Rosával ellentétben előbb összezavart, majd egyre jobban lenyűgözött az a sok titokzatos érzelem, amit a járókelők önkéntelenül feltártak előttünk. Ráébredtem, hogy ha nem értek meg legalább néhányat ezekből a titokzatos dolgokból, akkor, ha majd eljön az ideje, sohasem leszek képes a hozzám tartozó gyermek segítségére lenni annyira, amennyire szeretném.

Tehát elkezdtem keresni odakint – a járdán, az elsuhanó taxikban, a gyalogátkelőnél várakozó tömegben – a viselkedésnek azokat a válfajait, amelyeket meg kellett ismernem.

Eleinte azt szerettem volna, hogy ebben Rosa is velem tartson, de hamar rájöttem, hogy ez értelmetlen törekvés. Egyszer, a kirakatbeli tartózkodásunk harmadik napján, amikor a Nap már lement az RPO épülete mögé, két taxi állt meg a mi oldalunkon, a sofőrök kiugrottak és verekedni kezdtek egymással. Nem ez volt az első alkalom, hogy verekedés szemtanúi lettünk: amikor még meglehetősen újak voltunk, egyszer mind odagyűltünk a kirakatüveghez, hogy a lehető legjobban láthassuk, ahogy három rendőr hadakozik a Koldusemberrel és a kutyájával, éppen a mi üres bejáratunk előtt. De az nem volt ádáz küzdelem, és a Vezető később el is magyarázta, hogy a rendőrök csupán aggódtak a Koldusemberért, mert részegre itta magát, és csak segíteni szerettek volna neki. A két taxisofőr azonban nem olyan volt, mint a rendőrök. Úgy harcoltak, mintha a legfontosabb dolguk az volna, hogy kárt tegyenek egymásban, de akkorát, amekkorát csak tudnak. Az arcuk borzalmas fintorokba rándult, úgyhogy egy újonc RB talán még azt sem tudta volna megállapítani, hogy emberi lények-e egyáltalán, és mialatt egymást püfölték, kegyetlen szavakat kiáltoztak. A járókelők először annyira megrökönyödtek, hogy hátrébb léptek, de azután néhány irodista és egy futó megállt, és szétválasztotta őket, megakadályozva, hogy tovább verekedjenek. És bár az egyiknek véres volt az arca, mindketten visszaültek a taxijukba, és azzal ismét visszatért minden az addigi kerékvágásba. Még azt is megfigyeltem, hogy egy perccel később a két taxi – ugyanaz a kettő, amelyeknek a sofőrjei az imént még verekedtek egymással – ugyanabban a forgalmi sávban várja türelmesen, egymás mögött állva, hogy a lámpa zöldre váltson.

Ám amikor próbáltam volna Rosával beszélgetni arról, amit láttunk, ő zavartan nézett rám, és azt mondta: – Verekedés? Én nem láttam, Klara.

– Rosa, az nem lehet, hogy nem vetted észre! Éppen az imént történt, itt, a szemünk előtt. Az a két sofőr.
– Ó, a taxis emberekre gondolsz? Nem értettem rögtön, hogy rájuk célzol, Klara. Hát persze, hogy láttam őket, már hogy ne láttam volna. De nem hiszem, hogy verekedtek volna.
– De Rosa, nyilvánvalóan verekedtek!
– Ó, dehogy, csak úgy tettek! Csak játszottak.
– Rosa, azok verekedtek.
– Ne légy ostoba, Klara! Te mindig olyan furcsákat gondolsz. Csak játszottak. És nagyon jól érezték magukat, akárcsak a járókelők.
Végül azt mondtam: „Lehet, hogy igazad van, Rosa” – és nem hinném, hogy ő egyetlen gondolattal többet is áldozott volna erre az incidensre.

De én képtelen voltam ilyen könnyen elfelejteni a taxisofőröket. Kiválasztottam egy-egy embert, és elkezdtem követni a tekintetemmel, ahogy elvonul a járdán, azon töprengve, vajon ő is haragra gerjedhet-e hirtelen, ahogy azok ketten. Vagy megpróbáltam elképzelni, hogyan festene egy-egy járókelő haragtól eltorzult arccal. Sőt mi több – és Rosa ezt soha nem értette volna meg –, a saját fejemben is megpróbáltam azt a haragot érezni, ami azokat a sofőröket elöntötte. Megpróbáltam elképzelni, amint én és Rosa annyira dühösek leszünk egymásra, hogy végül éppen úgy verekedni kezdünk, és igyekszünk kárt tenni egymás testében. Nevetségesnek tűnt az elképzelés, de miután láttam azokat a taxisofőröket, megpróbáltam a saját agyamban rálelni az effajta érzés gyökerére. Mindazonáltal a kísérletem hasztalan maradt, és mindig úgy végződött, hogy elnevettem magamat a saját gondolataimon.

Voltak viszont más dolgok, amelyeket a kirakatból láttunk – másfajta érzelmek, amelyeket elsőre szintén nem értettem –, amiknek végül megleltem magamban is valamiféle változatát, még ha feltehetőleg nem is voltak többek, csak olyanok, akár az árnyékok, amelyeket a plafon lámpái vetnek a padlóra, miután a fémredőnyt leengedték.

Ott volt például az az eset a Kávéscsésze-hölggyel. Két nappal azután történt, hogy először találkoztam Josie-val. Egész délelőtt csak ömlött az eső, és a járókelők hunyorogva siettek az utcán, kezükben esernyő, a kalapjukról csöpögött a víz. Az RPO épülete mit sem változott a zuhogó esőtől, bár sok ablakában felgyulladt a villany, mintha máris este volna. A mellette levő Tűzlétrás Házon hatalmas nedvességfolt jelent meg, végig a homlokzata bal oldalán, mintha valami üdítőital szivárgott volna lefelé a tetőzete sarkából. De azután hirtelen kirobbant a Nap a felhők mögül, leragyogott az elázott utcára és a taxik vizes tetejére, és ahogy az emberek ezt észrevették, rengeteg járókelő jelent meg, és én az ezt követő tülekedő tumultusban szúrtam ki azt a kis esőkabátos férfialakot. A túloldalon állt, ahol az RPO épülete, és úgy hetvenegy évesnek becsültem az életkorát. Integetett és kiabált, annyira közel lépve a járdaszegélyhez, hogy már attól féltem, a végén lelép az arra suhanó taxik elé. A Vezető véletlenül éppen velünk volt a kirakatban – a kanapénk előtti feliratot igazgatta –, és ugyanabban a pillanatban vette észre a hadonászó embert, mint én. Barna esőkabátot viselt, amelynek az egyik oldalán lelógott az öve, csaknem a bokájáig, de ő, úgy látszott, nem vette észre, csak integetett és kiabált kitartóan, át a mi oldalunkra. A mi üzletünk előtt éppen kisebb tömeg verődött össze a járókelőkből, nem minket néztek, csak egy pillanatra úgy telezsúfolódott a járda emberekkel, hogy senki nem tudott mozdulni. Azután valami változás állt be, a tömeg ritkább lett, és én megláttam az apró asszonyt, előttünk állt, nekünk háttal, és az integető embert leste a négy sávban robogó taxik sorain át. Nem láttam az arcát, de az alakjából és a tartásából úgy hatvanhét évesnek becsültem. Magamban elneveztem Kávéscsésze-hölgynek, mivel hátulról aprónak és szélesnek láttam a vastag gyapjúkabátjában, és a válla is úgy kerekedett, mint a szájukkal lefelé fordítva várakozó kerámia kávéscsészék a Piros Polcokon. Noha a férfi egy percre sem hagyta abba az integetést és a kiabálást, és az asszony nyilvánvalóan látta is őt, nem intett és nem kiáltott vissza neki. Teljesen mozdulatlan maradt, még akkor is, amikor egy futópáros közeledett hozzá, akik azután két oldalról megkerülték, és onnantól újra egymás mellett futottak, csak úgy fröcskölte szét az edzőcipőjük a tócsákat a járdán.

Kazuo Ishiguro
(fotó: The Times/Francesco Guidicini)

Azután az asszony végül megmozdult. Elindult az átkelőhely felé – ahogy a férfi mutatta neki –, előbb lassú léptekkel, majd sietősen. Ott ismét meg kellett állnia, hogy megvárja, mint mindenki más, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, és ekkor a férfi abbahagyta az integetést, de annyira nyugtalanul figyelte az asszonyt, hogy újra arra gondoltam, mindjárt lelép a taxik elé. De azután megnyugodott, és elballagott a maga oldalán az átkelőhely végéhez, hogy ott várja be az asszonyt. És ahogy a taxik megálltak, és a Kávéscsésze-hölgy elindult át az úton a többiekkel, láttam, hogy a férfi a keze fejével dörgöli a szemét, ahogy, mint már többször láttam, a gyermekek szokták az üzletben, ha valami elszomorítja őket. És a Kávéscsésze-hölgy átért az RPO épületének oldalára, ahol ő meg a férfi összeölelkeztek, olyan szorosan, hogy végül már mintha egyetlen nagydarab ember lettek volna, és ennek láttán a Nap csak úgy ontotta rájuk tápláló erejét. Még mindig nem láttam a Kávéscsésze-hölgy arcát, de a férfi szorosan összezárta a szemét, és én nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon boldog, vagy nagyon szomorú.

– Azok az emberek, úgy látszik, nagyon örülnek, hogy láthatják egymást – mondta a Vezető, és én akkor vettem észre, hogy ő is ugyanolyan behatóan figyeli őket, mint én.

– Igen, nagyon boldognak látszanak – mondtam. – De milyen furcsa, hogy ugyanakkor nagyon szomorúnak is látszanak.
– Ó, Klara – mondta a Vezető csendesen –, a te szemed előtt soha nem marad semmi észrevétlen, ugye?
Azután a Vezető hosszasan hallgatott, csak szorongatta a kezében azt a feliratot, és bámult át az utca túloldalára, még akkor is, amikor már eltűnt az a pár a szemünk elől. Végül így szólt:
– Talán hosszú ideje nem látták egymást. Nagyon, nagyon hosszú ideje. Talán utoljára akkor ölelték meg így egymást, mikor még fiatalok voltak.
– Úgy érti, Vezető, hogy közben elveszítették egymást?
Ismét hallgatott egy percnyit. – Igen – mondta végül. – Ez történhetett. Elvesztették egymást. És talán csak most, csak véletlenül találtak újra egymásra.
A Vezető hangja nem olyan volt, mint amilyen lenni szokott, és bár a tekintetével az utcát fürkészte, azt gondoltam, igazából nem néz ott semmit. Még azon is elkezdtem töprengeni, vajon a járókelők mit fognak gondolni, ha látják, hogy a Vezető ilyen sokáig ott tartózkodik velünk a kirakatban.
Azután elfordult az üvegtől, és kiment a kirakatból, és ahogy lépett volna el mellettünk, megfogta a vállamat.
– Van úgy – mondta –, a ritka kivételes pillanatokban, mint az ilyenek, hogy az ember boldogságát fájdalom járja át. Örülök, hogy mindent ennyire alaposan megfigyelsz, Klara.
Miután a Vezető elment, Rosa megszólalt: – Milyen furcsa! Vajon hogy érthette ezt?
– Ne is törődj vele, Rosa – mondtam neki. – Csak a kinti világról beszélt.
Rosa azután elkezdett valami másról beszélni, de én továbbra is rajtuk töprengtem, a Kávéscsésze-hölgyön és az Esőkabátos Férfin, és azon, amit a Vezető mondott. És megpróbáltam elképzelni, mit éreznék, ha Rosa és én, nagyon sok idő múlva, sokkal azután, hogy két különböző helyen otthonunkra leltünk, véletlenül újra találkoznánk az utcán. Azt érezném akkor, miképp a Vezető megfogalmazta, hogy a boldogságomat fájdalom járja át?

A fenti részletet Kazuo Ishiguro Klara és a Nap https://bit.ly/Kazuo_Ishiguro_Klara_és_a_Nap című regényéből Falcsik Mari fordításában közöltük.