Rovelli és létünk szemcsés szerkezete


Carlo Rovelli Hét rövid fizikalecke című kötete megjelenése évében (2014) Olaszország legnépszerűbb könyve volt, a váratlan hazai sikert a nemzetközi követte, több mint 40 nyelvre lefordították. 2016 óta Magyarországon – a Park Könyvkiadó jóvoltából – folyamatosan olvashatók újabb és újabb Rovelli kötetek: Az idő rendje, A valóság nem olyan, amilyennek látjuk és a közelmúltban megjelent A tudomány születése

Barotányi Zoltán írása a Nyugati tér blognak

Be kell ismernünk, hogy embertársaink többsége számára emberfeletti feladatot ró az utóbbi száz, sőt lassan már százhúsz év elméleti fizikai forradalmának megértése, feldolgozása. Tapasztalataink szerint zömüknek – a feldolgozáshoz szükséges matematikai apparátus híján – már a klasszikus mechanika, holmi statisztikus termodinamika, elektrodinamika (pláne Maxwell-egyenletek!) is pusztán a gimnáziumi fizikaórák csupán rémálmainkban előkerülő holt anyaga. Meglehetősen ritka – habár szerencsére nem kivételes – eset, hogy valaki ebben a szinte ezoterikus, magasabb matematikával a laikusok elől gondosan elsáncolt elméleti fizikai területen úgy hozzon létre maradandót, hogy közben a magas színvonalú tudományos ismeretterjesztés terén is az élen járjon. Kip Thorne (már csak ő él ebből a névsorból), Richard P. Feynman, Carl Sagan vagy éppen a három éve elhunyt Richard Hawking méltó utódja a maga nevében szintén műfajteremtő olasz Carlo Rovelli. Remek könyvek sorában osztotta meg a nagyközönséggel, mit is mond valójában a tudomány világunk szerkezetéről, hogyan bomlik szét a kezeink között idő és tér általunk (hamisan) folytonosnak érzékelt szövevénye. Vagy éppen, hogy mi fán terem az általa is kiötölt, matematikai formába öntött hurok-kvantumgravitáció, aminek már a puszta neve hallatán is sokan kifutnának a világból, akarjuk mondani, vonatkoztatási rendszerünkből (ami a fizika álláspontja szerint amúgy nem is lehetséges).


Rovelli könyveit számos okból érdemes elolvasni – és ezek közül csupán az egyik, hogy sokat lehet tanulni belőlük. Az sem utolsó szempont, hogy figyelmes olvasója azzal a tudattal teszi le őket, hogy most is sikerült valamit megértenie a világ működéséből. Bekukucskálni, ha csak egy pillanatra is, ama paraván mögé, ahol a világot mozgató masinéria zakatol (még ha tudjuk is: ilyen gépezet voltaképpen nem létezik…), ami egyben megszabja, hogyan viselkedjenek és lépjenek egymással kölcsönhatásba (ami Rovellinél és a fizikai világban egyaránt kulcsfontosságú!) a kvantumvilág egészen apró részecskéi és a felfoghatatlanul óriási égitest-monstrumok, mint a legalábbis papíron mindent elnyelő szupernehéz fekete lyukak. Rovelli jól ír, ezt könnyű észrevenni (s ezt szerencsére a magyar fordítás – Balázs István érdeme – is remekül visszaadja), ráadásul több értelemben. Egyrészt remek, érzékletes stílusban alkot, beszédes című könyveit (A valóság nem olyan, amilyennek látjuk; Az idő rendje) jól detektálható gondolati ívre húzza fel, ami nem nélkülöz némi drámaiságot – elvégre e lapokon világunk létrejöttéről, történetéről és legmélyebb szerkezetéről esik szó. Másrészt rendelkezik azzal a kellő megjelenítő erővel is, ami közelebb juttathat egy a fizikusszakmán kívüli laikust is ahhoz, hogy megérezze, mitől olyan nagyszerű korunk tudománya és anyagi világunk ennek köszönhetően mind regényesebb és az abszurditásig menően sci-fi-szerű „valódi” természete. Figyelemre méltó erudícióval bíró, klasszikus értelemben művelt, szakterületén kívül is sokat és elmélyülten olvasott szerző, aki tudja, de legalábbis ügyesen elhiteti velünk, hogy a művészek sok mindent előre megsejtenek, amit csak későbbi korok tudósai tudtak precíz és bonyolult matematikai formuláikkal szakcikkekbe önteni. Rovelli ráadásul már nemcsak műveli a fizikát, de képes azon felülemelkedve reflektálni diszciplínájának fejlődésére, önmagában is kalandregényszerű históriájára, ismeretelméleti pozíciójára – és az általa támasztott, nem csekély érvényű tudományfilozófiai kihívásokra is. Ennek gyümölcse legújabb könyve, A tudomány születése, amely első felében egy több mint két és fél évezrede élt görög bölcselő, a milétoszi Anaximandrosz munkássága által képviselt, jelentőségében ma is nehezen felmérhető szemléleti, világnézeti forradalomról szól. Könyve második felében azután számot vet azzal is, milyen feltételek segítették ahhoz az ókori görögöket, hogy pont közülük kerüljenek ki a világáról való gondolkodás fogalmi kereteit némi túlzással máig kijelölő korszakos gondolkodók. Eközben számos figyelemre méltó gondolatot oszt meg olvasóival – például a fonetikus görög ábécé megszületéséről és a gondolatok rögzítésére való kivételes alkalmasságáról (amit a mai angol nyelvet használók nyomokban sem ismerhetnek). Ahogy alkalmasint abban is igaza lehet, hogy a természetet, a kozmoszt, de még az időjárás jelenségeit is önmagukban, belső törvényszerűségeket feltételezve magyarázó Anaximandrosz jelentőségének átértékeléséhez nem árt, ha olyasvalaki olvassa újra a munkáit, aki tisztában van azzal is, hová is vezetett a természetről való gondolkodás (igen, egészen a hurok-kvantumgravitációhoz). Rovellit eme eszmetörténeti rekonstrukció során segíti a rá jellemző tudomány- és filozófiatörténeti érzékenység, különösen, ami az általa és a hasonszőrű elméleti fizikusok által megfogalmazott gondolatok előképeinek felismerését illeti. Tudjuk jól, hogy minden tudományos és gondolati iskola pusztán a létével megteremti saját előképeinek egy retrospektív gondolati sorra felhúzott láncolatát. Gondolhatnánk naivan, hogy a múltba visszatekintve szinte kirajzolódik korunk nagyszerű gondolatainak, uralkodó tudományos elméleteinek megszületéséhez vezető aranyösvény, és bár ez erős leegyszerűsítés, de Rovelli képes új könyvében érzékeltetni, hogy az elődök, előképek gondolatai igenis megihlethetik az utódokat – vagy legalábbis hozzásegíthetik őket ahhoz, hogy rehabilitáljanak egy-egy elhamarkodottan avíttnak vagy obskúrusnak minősített életművet.

Anaximandrosz alkotta meg az első kozmológiai modellt
Kép: Wikipedia

A szerző A tudomány születésében végre kifejtheti ama gondolatát is, hogy mennyire nem ért egyet a tudomány fejlődését holmi paradigmaborító forradalmak által folyton megszakított, alapvetően diszkontinuus folyamatként láttatott tudománytörténeti, filozófiai elméletekkel. Szerinte Einstein pont azért tudta detronizálni a Newton-féle égi és földi mechanikát, mert mélységesen tiszteli annak érvényesnek tartott lényegét (ahogy Maxwell elektromágneses térelméletét is). Ahogy Einstein utódai is azért tudták sok tekintetben meghaladni őt, mert mélyen, meggyőződéssel hittek gondolatainak zsenialitásában és érvényességében. Az elődök által kumulatív módon, egymásra rakódva felhalmozott tudást mélyen tisztelik a tudós utódok – éppen ennek érvényességének megőrzése vezeti őket arra, hogy lerombolják mindazt, amit naivan tudni véltünk a világról. Rovelli hőse, Anaximandrosz még csak azt sejtette meg, hogy az égbolt a horizont alatt is folytatódik, mai utódainak munkássága nyomán széthullik minden, amit naivan időről és térről gondoltunk.