A rómaiaktól származó szállóige szerint „minden könyvnek megvan a maga sorsa” (habent sua fata libelli). Nos, Boris Vian Nem úszhatjuk meg című kötetének meglehetősen sajátos sors jutott, és sok szerencsés körülménynek kellett összeállnia ahhoz, hogy nyomdába kerülhessen.
1950. december 15-én Boris Vian fejéből kipattan egy bűnügyi regény alapötlete, amellyel kapcsolatban a következőket írja feleségének, Michelle-nek: „Ez annyira jó téma, hogy én magam is meglepődöm és elámulok tőle. Ha elszúrom, öngyilkosságot követek el raháttal és sült banánnal.” Nos, voltaképpen ez minden, amit a Nem úszhatjuk meg geneziséről tudunk.
Ezután Boris munkához lát, megírja a regény vázlatos szinopszisát és az első négy fejezetet. Aztán történik valami – hogy mi, azt talán sosem fogjuk megtudni –, ami miatt Vian meggondolja magát, félbehagyja az oly ígéretesnek gondolt történetet, és elveti a tervet. (A keleti édességekkel elkövetett öngyilkossági kísérlet bizonyára sikertelen volt, hiszen Boris ezután még majd’ egy évtizedig él és alkot.) A kézirat ezt követően hosszú ideig érintetlen marad, jóllehet Vian második felesége, a 2010-ben elhunyt Ursula Kübler mindig is úgy gondolta, hogy érdemes volna valamit kezdeni ezzel a regénytöredékkel. Aztán amikor elközelgett Boris Vian születésének századik évfordulója, a szerző hagyatékát gondozó alapítvány, a Cohérie Boris Vian – amelynek egyik tagja az író fia, Patrick Vian – úgy döntött, hogy a centenárium remek alkalom a regény kiadására, így aztán felkérték az OULIPO néhány tagját, hogy a szinopszis alapján fejezzék be a félbe(negyedbe)hagyott művet.
Akik hallottak már a Patafizikai Kollégiumról, vélhetően az OULIPO nevével is találkoztak, de azok kedvéért, akik kevésbé ismerik ezeket a francia irodalom játékos hagyományait ápoló művészcsoportokat, néhány mondattal bemutatnám a második társaságot. Azért csak a másodikat, mert a patafizikusokról – akik témánk szempontjából most amúgy sem túl fontosak – már sokat írtam más Vian-művek utószavában, illetve legutóbb itt és itt a Nyugati tér blogon.
Az OULIPO az Ouvroir de Littérature Potentielle rövidítése, melynek jelentése: a Lehetséges Irodalom Műhelye. A csoportot a Patafizikai Kollégium két kiválósága, a matematikus-költő François Le Lionnais és az író-költő Raymond Queneau alapította 1960-ban, eredetileg SÉLITEX néven (Séminaire de Littérature Expérimentale: Kísérleti Irodalmi Szeminárium), de a csapodár társaság alig egy hónap múlva átkeresztelte magát OULIPO-ra. A franciák mellett más nemzetiségű alkotókat is befogadó „műhely” presztízsét jól mutatja, hogy olyan világhírű művészek tevékenykedtek benne, mint például Marcel Duchamp, Georges Perec és Italo Calvino. Az OULIPO feladatául azt tűzte ki, hogy – főleg a matematika eszközeit felhasználva – olyan kutatásokat végezzen, melyek eredményeképpen új irodalmi struktúrák és esztétikai értékek jöhetnek létre. Ez így nagyon tudományosnak hangzik, de szerencsére a csoport tagjai mindig is hangsúlyozták, hogy mind kutatásaikban, mind alkotásaikban jelentős szerepe van a játékosságnak és a nyelvben rejlő lehetőségek újszerű kiaknázásának – ez viszont már biztató.
Minden jel arra mutat, hogy a Nem úszhatjuk meg egy újabb (az ötödik) Sullivan-könyv lett volna, és a regény társszerzői ennek megfelelően vitték tovább a történetet. Ezeket a regényeket Boris 1946-ban, illetve 1947-ben Vernon Sullivan (ál)néven adta ki. A korabeli amerikai krimik sémáit parodizáló, illetve Henry Miller tabudöntögető, vad erotikával fűszerezett írásaiból is ihletet merítő művek (melyeket egyesek rögtön pornográfnak bélyegeztek, s ez aztán hatósági eljárást vont maga után) hatalmas botrányt kavartak, s ennek köszönhetően igen nagy példányszámban keltek el, és rengeteg pénzt hoztak mind a szerzőnek, mind a könyvek kiadójának. A vájtfülű olvasók hamar megsejtették, hogy átverésről, irodalmi tréfáról van szó, s a regényeket valójában Boris írta, ő azonban körömszakadtáig tagadott, és végül csak sokadik perbe fogása után ismerte el, hogy ő rejtőzik a Vernon Sullivan név mögött.
Visszakanyarodva az „új” Vian-műre, a helyszín megint Amerika, és a cselekmény ezúttal is gyilkosságról gyilkosságra halad előre, de Vian és a történetét folytató társszerzők számos olyan elemet is beleszőttek ebbe a krimiparódiába, amelyek oly jellegzetessé és egyedivé teszik Boris Vian saját néven kiadott írásait.
Az alkotók nagy gondot fordítottak arra, hogy a könyv izgalmas és szórakoztató legyen, s ennek érdekében esetenként nem riadtak vissza bizonyos festői túlzásoktól és különféle nyelvi játékoktól sem. Mindezek eredményeként igazi irodalmi csemege született, melynek elolvasását nem úszhatjuk meg.
Részlet Takács M. József, a regény fordítójának és az életműsorozat szerkesztőjének utószavából.