A Ladann folyó völgyében egy ideje béke uralkodik, ám a felszín alatt évtizedes ellentétek, hatalomvágy és bosszúszomj szövi át a mindennapokat. Schmal Róza fantasy-trilógiájának első kötetében egy birodalom története, rejtélyes halálesetek, nemesi családok hatalomért és szerelemért folytatott harca tárul elénk.
A hamarosan megjelenő Nagy folyók haragja különlegessége, hogy a képzeletbeli középkori világot a szerző által aprólékosan kidolgozott birodalmi térkép, lenyűgöző városrajzok és családfák hozzák még közelebb az olvasókhoz, amelyből mutatunk egy kis ízelítőt.
A könyvből exkluzív részletet olvashattok itt, a Nyugati tér blogon.
Schmal Róza: Nagy folyók haragja I. – A Ladann könyve (részlet)
1. BEHAJÓZÁS
LASNAPOL, A TORKOLATVÁROS
Tudta, hogy ez az utolsó kanyar. A partokon még ligetek és mocsaras rétek váltakoztak, de ahogy a hajó orra balra fordult, már feltűntek a házakkal borított hegyoldalak. Néhány perc múlva nyüzsgő szigeteket kerülgettek, karcsú hidak alatt úsztak át, és ő lelkesen kiabálva mutogatta az apjának, hova nézzen. Újra meg újra megragadta a karját, és a hajónak hol erre, hol arra az oldalára húzta magával. Aldemur Pasenord mosolyogva tűrte, és türelmesen válaszolgatott, mert Olesdan csak úgy ontotta magából a kérdéseket.
De aztán elcsendesedett.
A férfi figyelte, hogyan hallgat el, hogyan állapodik meg tekintete a torkolat bejáratánál, ahova ellenállhatatlanul vonzotta valami.
Közeledtek a Tengerzár-szirtekhez.
A gyerek előbb komolyan, később növekvő szorongással nézte az öböl két szélén magasodó sziklákat, a tetejükön emelkedő épületeket.
Ő is érzi – gondolta az apja.
Hiába Lasnapol minden csodája, a Ladann torkolatát szegélyező díszes házak, a temérdek hajó és színes vitorla, a fiút is megérintette az a baljós hangulat, amely a szirteken uralkodik.
Ő is így volt ezzel. Ahányszor Torkolatvárosban járt, ráragadt valami levakarhatatlan, félelemmel vegyes szomorúság.
– Azok a sziklák… – kezdte halkan Olesdan, majd nyelt egyet. – Azokon történt?
– Igen, azokon.
– És tényleg véresek lettek, vagy azt csak úgy mondják?
– Véresek voltak – bólintott Aldemur, miközben ő sem tudta levenni a tekintetét a meredek kőfalról.
– Onnan dobták le őket? – Olesdannak egészen hátra kellett hajtania a nyakát, hogy lássa a palotából kiugró, sötét és zömök építményt.
– Igen, az a Fekete Szárny. Ahol a nyitott, oszlopos folyosó körbefut rajta, ott gyászolták Golden Lasnarogot a rokonai, amikor rájuk törtek. Kardélre hányták, majd lehajították őket a mélybe.
Aldemur örült, hogy a felesége nem hallja, miről beszél a gyerekkel. Nyolcéves fiúknak lehet hősökről és nagy csatákról mesélni, de egy ártatlan család lemészárolása más lapra tartozik. Különösen, ha valóban megtörtént. De hát éppen, mert megtörtént és az emléke elevenen él – még kilenc év sem telt el azóta –, nem lehet megóvni tőle Olesdant. Már így is, úgy is sokat hallott; jobb, ha tőle tudja meg az igazságot, nem holmi szóbeszédekből.
– Lasnapol mindig is olyan volt, mintha egy külön kis állam lenne – kezdte. – Engedelmességgel tartozott – és tartozik ma is – Ladann-völgy királyának, de lehettek saját vezetői. A vezér, a Tenger Szolgája ősidők óta a Lasnarog-családból került ki, de mindig ott voltak mellettük az Olmarogok, akik között a Tenger Kardja cím öröklődött apáról fiúra.
A kisfiú megfordult, hogy lássa a szemközti szirten emelt erődöt, amely nem volt olyan magas, és nem büszkélkedhetett annyi toronnyal, mint a palota: komor, vastag falak őrizték titkait. Aldemur bólintott.
– Igen, ott lakott valamikor a Tenger Kardja, a hadiflotta parancsnoka, de már Nagykardnak hívják, és beköltözött a palotába. Mert egyszer, sok évvel ezelőtt, az emberek megelégelték, hogy a Lasnarogok vasszigorral tiltják a rabló hadjáratokat, amelyek pedig temérdek kincset hozhatnának a városnak. Elkezdtek zúgolódni. Egyre többen mondogatták – eleinte suttogva, később egyre hangosabban –, hogy nem kell Szolga és Kard, nem kell az örökké marakodó két család, mikor egyetlen erős vezető fel tudná virágoztatni Torkolatvárost. És a legtöbben azt kívánták, hogy a harcias Olmarogok kezében egyesüljön a hatalom.
– Pedig Golden Lasnarog sem volt gyenge, igaz?
– Nem, Golden nagyúr erős volt, és rendet tartott: mindent megtett a béke érdekében. Még a lányát is hozzáadta Zorm Olmaroghoz, hogy egymáshoz fűzze az ellenségeskedő családokat. De ez sem volt elég. Amint meghalt, és a hozzátartozói összegyűltek megsiratni, Zorm katonái rájuk támadtak.
– És mind meghaltak? Mind, az összes Lasnarog?
– Majdnem mind. Meghaltak Golden nagyúr gyermekei és unokái, akik a címét örökölhették volna. Az asszonyokat sem kímélték, de Zorm felesége nem volt ott. Rōna Lasnarog ma is él. Nem nagyon jön elő a tornyából, de ha véletlenül mégis, akkor látni fogod.
– És Zorm Olmarogot is látni fogom – jelentette ki Olesdan áhítattal.
Aldemur elmosolyodott. Milyen kicsi még. Lehet, hogy megrémül a szirtek látványától, de számára a Véres Sziklák Éjszakája nem több, mint egy mese, amelynek félelmetes hősével hamarosan szemtől szemben találkozhat.
Pár percig csendben figyelte a közeledő partot, a kikötéshez készülődő matrózokat, aztán halkan megkérdezte:
– Miért jövünk vendégségbe egy gyilkoshoz? Mert hát az, nem?
– Az, de közben Ladann-völgy második leghatalmasabb ura, akit a király sem mer megbántani. Ha Zorm Olmarog egy hajót akar ajándékozni az uralkodónak, akkor az uralkodó elküldi leghűségesebb emberét, hogy vegye át az ajándékot, és köszönje meg a nevében.
Olesdan félrehajtott fejjel vigyorgott fel rá.
– És te vagy a király leghűségesebb embere?
Aldemur tettetett büszkeséggel húzta ki magát, de hangjában nem volt irónia, amikor azt mondta:
– Igen, én vagyok Őfelsége II. Kawal Iobredān leghűségesebb embere.
És a fia tudta, hogy igazat mond.