Kalandok az íróasztal mellett


Fiala Borcsa, a népszerű wmn.hu főszerkesztője új ifjúsági regényében Komárom környékére kalauzolja el az olvasóit. A Kalandok az erdő mélyén című kötet egyik főszereplője Jancsi (születési nevén: Kertész Janka) egy igazi vadóc, akinek feltett szándéka, hogy a nagyszülőknél töltött nyári szünetből a lehető legtöbbet hozza ki. Míg unokatestvére, Blanka csak arra vágyik, hogy a kert végében nyugodtan álmodozhasson világmegváltó szerelmekről és hatalmas egymásra találásokról. Nem is sejtik, hogy terveik mennyire nem úgy alakulnak majd, ahogyan azt ők gondolták…

A Bűntény a Dunán és a Balatoni nyomozás izgalmai után ismét Magyarország egyik szépséges szegletén töltjük a nyári vakációt, hogy egy újabb rejtélyt göngyölíthessünk fel. De honnan jön az ihlet, kikről mintázza a szereplőket, és melyik ifjúsági regényeken nevelkedett az írónő? Ezt most mind megtudhatjátok Fiala Borcsától itt, a Nyugati tér blogon.

– Köteteid főszereplői mind kiskamaszok. Kiről vagy kikről mintáztad őket?

– A legtöbb szereplőm kisebb-nagyobb mértékben engem is tartalmaz. Ennek nem narcisztikus oka van, hanem inkább az, hogy magamat ismerem a legjobban, így kiragadva egy-egy alaptulajdonságomat, tovább tudom építeni a szereplőmet. A Kalandok az erdő mélyén két igen ellentétes személyiségű főszereplője is egy ilyen tudatot kettéhasító állapotból született. Kislány koromban folyamatosan szerelmes voltam, hol halálosan a Komjádi uszoda büféjének Sandokánra hajazó pincérébe, hol a felettem járó „nagy” nyolcadikos fiúba, akinek Klotyó volt a beceneve (és amely érzelmeimet olyan klasszul titkoltam, hogy mindenki tisztában volt vele, úgyhogy kiabálhattak utánam a gyerekek a folyosón: „te beleestél a Klotyóba!”). Én tényleg mindenben azonnal megláttam a romantikus szálat, a lírát, a hegedűszólós naplementét. Elég volt egy apróság, egy szó, egy hang, egy illat, és én már bámultam is el a távolba, üveges tekintettel, miközben a fejemben hercegnők lovagoltak tova a szívszerelmükkel. Így született meg Blanka figurája, aki az egész világot egy rózsaszín szemüvegen át látja, az út menti aranyló búzamezőkről is azonnal egy romantikus indiántörténetre asszociál. Jancsi vele szemben a vagányabb, kisfiúsabb énem, a korlátok közé soha nem szorítható vadóc, aki páros lábbal csattan bele a legmocskosabb pocsolyába, fáról szereti enni a gyümölcsöt, és nagy álma, hogy világgá megy, de előtte mindenképp világrekordot dönt valami értelmetlen, mégis szuperklassz attrakcióval, például hogy egyre nagyobb dolgokat képes tárolni a pofazacskójában. (Igaz történet, egy komplett nyarat végig gyakoroltam…)

– A gyerekeid olvassák a könyveidet? Ki szoktad kérni a véleményüket az adott történetről, szereplőről vagy fordulatról?

– A gyerekeimet nem igazán érdekli az írói munkásságom. Legyen az ínyükre való meleg étel az asztalon, előtte, utána pedig diszkréten hagyjam őket békén – a két kamasz nagyjából e szerződés szerint éldegél az otthonomban. Ha netán szóba hozom a legújabb történetemet vagy a szereplőimet, jobb esetben csak kiül a méla unalom az arcukra, rosszabb esetben faképnél hagynak. Szóval, ha békében meg akarok inni egy csésze kávét, tudom, mi a teendőm.

– A nyári szünet minden kötetedben kiemelt szerepet kap. Mi volt a legjobb gyerekkori emléked a vakációról?

– A legtöbb gyerekhez hasonlóan én sem rajongtam a közoktatás rigorózus stílusáért és korlátaiért, a nyomasztó számonkérésekért, az elégedetlen, rosszkedvű, a naplót az asztalra dühödten csapkodó, dicséretet csak szűkmarkúan osztogató tanárokért (tisztelet a kivételnek). Ezzel a rend-csend-fegyelemmel szemben maga a kánaán volt a vakáció. Kisebb koromban hol az anyai nagymamámra voltunk bízva Budapesten, vagy az apai nagymama komáromi nyaralójában rancsúroztunk az unokatestvéreimmel – innen a Kalandok az erdő mélyén helyszíne, illetve a szigorú Mamika képe is. Jancsiékhoz hasonlóan mi is igyekeztünk elkerülni a felnőtteket, egész nap a környéken bicikliztünk, vagy lejártunk a Dunához fürdeni, természetesen keresztül a Szúnyogoson. Csodásan hömpölygő, fenyőgyanta-illatú nyári napok voltak, azzal az illúzióval, hogy soha nem fog véget érni a szabadságunk.

– Volt olyan személy az életedben, aki nagyban befolyásolta gyerekkorodban az olvasási szokásaidat?

– Anyai nagymamám könyvtáros volt, nagyon sok mesét olvasott nekem, és később is remek köteteket nyomott a kezembe. De én alapból nagyon szerettem olvasni, viszonylag korán felismertem, hogy ha az embernek van egy jó könyve, akkor tulajdonképpen mindene van. 

– Mi volt a kedvenc könyved kamaszkorodban, és miért pont az?

– Sok kedvencem volt, de ami a legmarkánsabban megmaradt, az Szabó Magda Mózes egy, huszonkettője. Blanka barátnőmtől kaptam kölcsön, elkezdtem este nyolckor olvasni, hajnali kettőre zokogva fejeztem be, pedig amúgy nem vagyok egy könnyen meghatódó bőgőmasina, de ettől taknyom, nyálam egybefolyt. A gyerekek berzenkedésében a szülői generációval szemben abszolút magamra ismertem, ahogy Hugi a társait megmenteni vágyó akciója, szeretetéhsége, majd az egész visszafelé elsülésének tragédiája is mélyen érintett. Néhány évente újra szoktam olvasni, és minden egyes alkalom hasonló könnycunamival jár. 

– Szoktál mai ifjúsági/young adult könyveket olvasni? Van kedvenced?

– Lázár Ervint minden mennyiségben tudok fogyasztani, a bakelit meselemezeknek köszönhetően a legtöbb meséjét kívülről fújom, de nagy szerelmem Roald Dahl és Mark Twain is (a Tom Sawyer kalandjait, Huckleberry Finnt vagy a Puddingfejű Wilsont is újraolvasom körülbelül minden második nyáron), illetve a Kázmér és Huba szerzője, Bill Watterson szerepel még a short listemen.

– Megvan már a következő könyved története?

– A nagymamák (mint a Balatoni nyomozás Töpszli nénije és a komáromi Mamika) után szeretnék egy vagány, szikár, kalandos múltú nagypapát írni magamnak, a helyszín ezúttal a Bodrogköz lenne.