A professzor és az őrült egy lenyűgöző igaz történet az Oxford English Dictionary születéséről. A könyv szerzője, Simon Winchester Oxfordban szerzett geológusi diplomát, 1987 óta szabadúszó író, a szótárak nagy rajongója. Hogy mi inspirálta ennek a kötetnek a megírására, arról ő maga egy interjúban így számolt be: „Egy téli napon éppen a fürdőkádban olvastam Jonathan Green Chasing the Sun című kötetét, amely a szótárkészítés történetéről szól, amikor az egyik lábjegyzetben a következőkre bukkantam: az olvasók bizonyára ismerik az elmebeteg dr. W. C. Minor történetét, aki gyilkosság miatt a Broadmoor elmegyógyintézetben töltötte élete nagy részét, miközben az egyik leglelkesebb közreműködője volt az OED létrejöttének. Izgatottan felültem a kádban, és felkiáltottam: Soha nem hallottam ezt a történetet!!! Azonnal felhívtam Elisabeth Knowles lexikográfust Oxfordban, és nem átallottam ezt mondani neki: Elisabeth, Amerikából, a kádból hívlak, hallottál már egy fickóról, akit úgy hívnak, hogy W. C. Minor? Erre azt válaszolta: Ami azt illeti, többet tudok róla, mint bárki: Szótárak címmel egy tanulmányt is írtam róla egy lapnak. Amire kimászol a kádból és megtörölközöl, át is faxolom neked. Így is tett. Elolvastam a cikket, és úgy gondoltam, ha hozzájuthatok a dr. Minorról készült feljegyzésekhez, ebből egy remek könyv születhet.”
1998-ban megjelent A professzor és az őrült. Mese gyilkosságról, tébolyról és egy szótárról, és végre a magyar olvasók is megismerhetik ezt a fantasztikus történetet, sőt, időközben film is készült belőle Mel Gibson és Sean Penn főszereplésével.
Ha nem tudod eldönteni, hogy előbb a könyvet olvasnád, aztán néznéd-e meg a filmet, vagy
épp fordítva, akkor mi segítünk, itt beleolvashatsz a történetbe:
Simon Winchester: A professzor és az őrült (részlet)
A találkozásra 1891 januárjában került sor, hat évvel korábban, mint a romantikusok körében kedvelt szótári bankett meséjében. Murray írásban kért engedélyt Nicholsontól, és a levélben érezhető a már-már gyermeki izgalom, amellyel a találkozást várta.
Nagy öröm lenne számomra, ha megismerkedhetnék dr. Minorral, akinek oly sokat köszönhet a szótár, és önnel is, aki oly emberséges volt hozzá. Valószínűleg azzal a vonattal érkezem, amelyet ön javasol (a 12 órás readingivel), de nem volt időm megnézni a menetrendet, jobban mondva megkérni a feleségemet, hogy nézzen utána; mert ilyen kérdésekben feltétel nélkül megbízom benne, és ő figyelmeztet: „A vonatod ekkor és ekkor indul, úgyhogy neked ekkor kell indulnod, és majd öt perccel előbb elhoznak a Scriptoriumból, hogy elkészülhess.” Ezt én hálásan megköszönöm, és teszem a dolgom, amíg el nem érkezik az „öt perccel előbb”.
Ma már egyértelmű, hogy a két ember ismerte egymást, és húsz éven át rendszeresen találkoztak. Az első találkozásból az ebédlőasztalnál hosszú és tartós barátság lett, amely az óvatos, kölcsönös rokonszenven, de még inkább a szavak szenvedélyes és közös szeretetén alapult.
Sajátos élmény lehetett számukra az első találkozás, mert kísértetiesen hasonlítottak. Mindketten magasak, vékonyak és kopaszok. Mindkettejüknek mélyen ülő, kék szeme volt, és egyikük sem hordott szemüveget (holott Minor erősen rövidlátó). Dr. Minornak görbe, dr. Murraynek vékony sasorra volt. Minor akár egy kedélyes nagybácsi; Murray ugyancsak, de az ő kedélyességében akad egy csepp szigor, amely megkülönböztet egy dél-skóciait egy connecticuti jenkitől.
De a legfeltűnőbb hasonlóság a szakálluk volt – mindkettőé fehér, hosszú, szépen kétfelé fésülve – no meg a dús bajusz és barkó. Olyanok voltak, mint Időatya a népszerű illusztrációkon. Ha az oxfordi kisfiúk meglátták a tricikliző Murrayt, azt kiabálták: „Ott megy a Mikulás!”
Dr. Minor kétségtelenül csapzottabbnak és ápolatlanabbnak látszott, mert a vágás és a mosatás a Broadmoorban kevesebb eleganciával folyt, mint a külvilágban. Ellenben Murray szakálla olyan volt szépen fésült és samponozott állapotában, mintha a morzsákat örökre kitiltották volna belőle. Minor szakálla otthonosabb, Murrayé divatosabb, mindenesetre csodálatosan dús erdő mindkettő. Ha még a szakállukat is hozzávesszük hasonlóságaikhoz, személyes találkozásaik alkalmaival azt képzelhették, hogy a tükör előtt állnak.
Több tucatszor találkoztak az elkövetkező évtizedekben, és minden szemtanú szerint kedvelték egymást. Ezt a rokonszenvet csak dr. Minor hangulatingadozásai befolyásolták, amelyeket Murray az évek során megtanult felismerni. Elővigyázatból sürgönyözött Nicholsonnak, és megérdeklődte, hogy van a páciens; ha azt hallotta, hogy lehangolt és dühös, akkor Oxfordban maradt; ha azt hallotta, hogy lehangolt és vigasztalásra vágyik, akkor felszállt a vonatra.
Rossz idő esetén a két férfi Minor szobájában üldögélt, ebben a kicsi és praktikusan berendezett cellában, amely nem nagyon különbözött egy jellegzetes oxfordi diákszobától. Murray is ilyet kapott a Balliolban. A falakat beborították a könyvespolcok, amelyek közül csak egy volt beüvegezve. Abban tartotta Minor a legritkább XVI. és XVII. századi köteteket, amelyekből az OED-nek dolgozott. A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Teát és püspökkenyeret szolgált fel nekik egy másik őrizetes, akit Minor felfogadott apróbb munkákra. Egyike volt a számos kiváltságnak, amelyet elődjéhez, Orange-hoz hasonlóan Nicholson is biztosított kiváló betege számára.
Minornak számos kiváltsága volt. Tetszése szerint rendelhetett könyveket a londoni, New York-i és bostoni antikváriusoktól. Cenzúrázatlanul levelezhetett azzal, akivel akart. Többé-kevésbé tetszése szerint fogadhatott látogatókat, és némi büszkeséggel újságolta Murraynek, hogy Eliza Merrett, annak a férfinak az özvegye, akit ő ölt meg, gyakran látogat el hozzá. Kellemes asszony, csak elég sokat iszik, sajnos.
Minor előfizetett magazinokra, amelyeket Murrayjel felolvastak egymásnak. A Spectator volt az egyik kedvence, meg az Outlook, mely utóbbit a rokonai küldtek Connecticutból. Előfizetett az Athenaeumra meg a Notes & Queriesre, erre az elbűvölően obskúrus oxfordi kiadványra, amely megoldatlan talányaival ma is izgalomban tartja a könyvmolyok világát. Az OED ebben a folyóiratban jelentette meg, milyen szavakhoz kíván idézeteket; Murray rendszeres crowthorne-i látogatásai előtt Minor elsősorban a Notes & Queriesból követte nyomon, min dolgozik éppen az OED szerkesztősége.
Bár a beszélgetés leginkább a szavak körül, pontosabban egy meghatározott szó vagy a nyelvjárások általánosabb lexikai kérdései és a kiejtés árnyalatai körül forgott, bizonyosan szóba került a doktor betegsége is. Murraynek például feltűnt, hogy a doktor szobájának padlóját lefedték bádoglappal – „hogy ne jöhessenek fel éjszaka a gerendák közül” –, és amelyik szobában éppen tartózkodott, ott egy vízzel teli kézmosó tál állt az ajtó előtt – „mert a gonosz szellemek nem mernek átjönni a vízen”.
Murray ismerte a doktornak azt a félelmét is, hogy éjszaka elhurcolják a cellájából „züllött lebujokba”, és ott „a legszemérmetlenebb kicsapongásokra” kényszerítik, mielőtt hajnalban visszahoznák. Amint feltalálták a repülőgépet – márpedig a doktor, mint amerikai, feszült figyelemmel követte, mi történt azóta, hogy a Wright fivérek először repültek a Kitty Hawkkal –, Minor azt is belefoglalta káprázataiba. Emberek törtek be a szobájába, feltették egy repülőgépre, és elvitték a konstantinápolyi bordélyokba, ahol perverz aktusokra kényszerítették olcsó nőszemélyekkel és kislányokkal. Murray összerándult, ha ezeket a történeteket hallotta, de nem szólt. Ő csakis szomorú részvéttel tekinthetett erre az öregemberre, aki egyébként rohamtempóban folytatta munkáját a szótáron.
Ha jó idő volt, együtt sétáltak a Teraszon, egy kaviccsal felhintett, széles úton az intézet déli falának tövében, ahova magas, öreg fenyők és araukáriák vetettek árnyékot. A pázsitok zöldelltek, a bokrok között virult a sárga nárcisz meg a tulipán, időnként előjöttek a blokkokból más ápoltak is, hogy futballozzanak vagy sétáljanak, vagy egy fapadon ülve bámuljanak a semmibe. Az árnyékban felvigyázók osontak, ügyelve, hogy ne legyen rendzavarás.
Murray és Minor hátrakulcsolt kézzel sétálgatott oda-vissza a kétszázhetven méter hosszú Teraszon, mindig a komor vörös épületek vagy az öt méter magas fal árnyékában. Mindig élénknek látszottak, elmerülten beszélgettek, papírokat, olykor könyveket mutogattak egymásnak. Másokkal nem elegyedtek szóba. Olyan benyomást keltettek, mintha egy külön világban élnének.
Simon Winchester A professzor és az őrült című kötetének részletét Sóvágó Katalin fordításában közöljük.