Új rovatunk, a Szövegközi következő fejezetének főszereplője ismét egy klasszikus mű. Ezúttal a 2015-ben indult, 2019-ben Szép Magyar Könyv díjjal is elismert sorozat, az idén századik kötetéhez érkező Helikon Zsebkönyvek egyik kötetét emelte ki Csordás Dániel grafikus.
Oscar Wilde, korának ünnepelt, később megvetett művésze, aki önmagát is zseninek tartotta, írt drámát, verseket, esszéket és prózát is: egyetlen regénye, az 1890-ben megjelent Dorian Gray arcképe – melyet Kosztolányi Dezső fordított magyarra – az angol irodalom egyik alapműve. A regény megjelenését követően óriási vihart kavart, később szerzőjét magánéleti botrányai miatt évtizedekre mellőzte az irodalmi kánon, és csak születésének századik évfordulója alkalmából, a múlt század közepén ébredtek rá művészetének valódi értékére.
Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag és gyönyörű fiatalember, Dorian Gray. Az ifjú naiv szépsége elbűvöli a festőt, Basil Hallwardot, aki egy portréval ajándékozza meg Doriant. Mikor Gray ráébred arra, hogy szépsége és fiatalsága nem tart örökké, kijelenti, hogy bármit megadna, ha maga helyett festett arcképe öregedne. Ebben a fausti pillanatban kívánsága teljesül, és miközben egyre mélyebbre süllyed bűnei mocsarába, teste tökéletesedik, valódi személyiségét ábrázoló arcképe pedig egyre csak rútul…
Wilde kora nem volt még felkészülve Dorian Gray történetére, a regény hamar viták kereszttüzébe került, de a szerző erkölcstelennek bélyegzett megállapításai a mai napig kiváltják azok ingerültségét, akik sértve érzik magukat, amikor bele kell nézniük a Wilde által eléjük tartott tükörbe.
