Félelem és reszketés Amerikában


Félelem és reszketés Las Vegasban. Ez a könyv- és filmcím mára fogalommá vált, és generációkat köt össze. A most a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent legendás mű Hunter S. Thompson gigantikus blöffje, zseniális kordokumentuma és egyben a világ összes narkotikumának hatása alatt legszebben megmásított (kor)tudósítása. A könyv zseniális filmadaptációjában Johnny Depp játszotta a főszerepet, aki kiválóan hozta az író politoxikomán vadember figuráját. A kötet kultikus címét eredetileg Vágvölgyi B. András, a Magyar Narancs alapító szerkesztője és későbbi főszerkesztője adta, és 1993-as – szintén kultikus – fordításának megjelenése után bő tizenöt évvel, Szász Zsolt, a Helikon Kiadó igazgatója úgy gondolta, kiadja újra a művet, hogy életben tartsa a legendát. A fordításra 2010-ben Pritz Pétert kérte fel, aki addigra Charles Bukowski életműsorozatának fordítójaként híresült el. Ennek a szövegváltozatnak jelent most meg a harmadik kiadása a Helikon Zsebkönyvek sorozatban.

Pritz Péter írása a Nyugati tér blognak
A cikket csak 18 éven felüli olvasóinknak ajánljuk!

Este fél 6 vagy fél 7 volt, amikor Lisa kirakott New Yorkban a Greyhound központi állomásán, ahonnan 400 irányba indultak a buszok Amerika-szerte. „Take care, kid” – mondta. Vigyázz magadra, kölyök. Láthatólag nem szeretett búcsúzkodni. Pedig nem tudhattuk, látjuk-e még egymást valaha az életben.
Előtte egy hétig amerikai családtagoknál voltam Connecticutban, akik igazából csak távoli rokonaink (voltak), vagy még csak nem is rokonaink, de mindig tárt karokkal vártak minket vagy engem. 1994-et írtunk.
Elbúcsúztam Lisától. A jegyem megvolt, a hátizsákom nálam, volt még egy fél óra indulásig, gondoltam, megyek még egy kört New Yorkban, és veszek egy kis piát az útra. „Bombariadó, az épület le van zárva” – mondta egy rendőr, amikor visszaértem a buszpályaudvarra. „És akkor most mi lesz?” – kérdeztem, én, a kelet-európai gyerek egy New York-i rendőrtől, 1994 júniusában. „You’ll just have to wait, sir” – mondta a rendőr, vagyis hogy még várnom kell, meghatározatlan ideig. Jó. Gondoltam, és elmentem még egy kör piáért. New Yorkból tartottam volna épp Los Angelesbe, 22 évesen, életemben először egyedül úton Amerikában.
Három vagy négy órával később nyitották ki a Greyhound állomást. A kihajtható, legalább fél méter hosszú jegyemre nyomtatott összes csatlakozási időpontot lekéstem. Odamentem egy egyenruhás archoz. „Elnézést, fél 8-kor kellett volna indulnia a buszomnak Pennsylvaniába. Most fél 10 van. Merre induljak?” – kérdeztem tőle. Rám nézett, majd a legnagyobb természetességgel azt mondta: „Go West”. „Ööö… kösz” – válaszoltam.

Egy órával később sörökkel és egy kanna üveges borral, na meg merő véletlenségből öt darab bélyeggel a zsebemben szálltam fel egy – nyugatra tartó – buszra. Hogy hogy jutottam hozzá, azt majd egyszer egy novellában tervezem kifejteni. Addig csak néhányszor LSD-ztem életemben. A 90-es évek elején valamilyen (előttem) máig ismeretlen oknál fogva Budapesten olyan könnyen lehetett marokkói hasishoz és mindenféle csodálatos kis rajzokkal ellátott LSD-hez jutni, mint egy üveg Kőbányaihoz. Jó, mondjuk a közértben nem árulták.
Azt terveztem, hogy a bélyegeket majd Los Angelesben fogyasztom el.
Aztán a busz a hosszas belvárosi kanyargás és lámpánál ácsorgás után felhajtott az egyik hídra. Visszanéztem a városra, megláttam azt a leírhatatlan látványt, amit New York skyline-nak hívnak, benyúltam a zsebembe, és leharaptam egy kis papírdarabot. Aztán betettem a walkmanembe kazettán (mi máson?) Lou Reed Take a Walk on the Wild Side-ját. Mert azért készültem az útra.

Pár évvel korábban olvastam Jack Kerouac Úton című könyvét, és akkor döntöttem el: ha nagy leszek, egyszer átmegyek Amerikán a keleti parttól a nyugatiig. Mivel se kocsim, se jogsim nem volt, három lehetőség maradt: a stoppolás, a vonat vagy a Greyhound. Ez utóbbit választottam, mert az is elég romantikusnak tűnt, hogy ugyanúgy, ahogy korábban a Keleti pályaudvarnál álldogáltunk télen, reggel fél négykor hazafelé menet szétfagyva a haverjaimmal a Fekete Lyukból, és vártuk a 45 É-t, ugyanígy fogok majd álldogálni Chicago alsón egy buszpályaudvaron, és várom a következő buszomat Los Angelesbe.
Ma valószínűleg azt mondanám, azt gondoltam magamban akkor ott a buszon, New York felhőkarcolóit nézve éjjel, hogy: „Hát, jól van, bazmeg, akkor csináljuk meg”, de pontosan nem emlékszem arra, hogy mit is gondoltam, amikor az amerikai ismeretlenbe vezető háromnapos út előtt leharaptam egy kis LSD-t a zsebembe rejtett fóliából.

A világhírű Red Hot Chili Peppers világhírű basszusgitárosa, LSD gyerekeknek című önéletrajzában, ami itthon az idén júliusban jelent meg, azt írja, hogy: „A Greyhound világa gyanús világ volt, külön fekete lyuk az univerzumban. Minél hosszabb utat tesz meg az ember, annál mélyebbre kerül ebben a furcsa nomád törzsek által uralt, állandóan változó kultúrában. Mindenkit vastagon borít a Greyhound átható ködéből lecsapódó szutyok; egy olajos, poros kicsapódás, ami rátelepszik az utasokra és a holmijukra. Semmilyen beavatkozás nem szabadít meg a visszataszító érzettől. Ez a mozgó purgatórium sok nálam jobb embert elnyelt már. A súlyos pszichés sérülést csak úgy lehet elkerülni, ha az ember egy fantasztikus paradicsomi életet kreál a fejében, és olyan képzelőerő-gimnasztikát folytat, ami felér a Föld legnagyobb gondolkodóiéval. Napokig nem aludtam; valószínűtlenül túlsúlyos és részeg utasok mellett zötykölődtem összenyomva. Első számú partneremmel, Annikával szexeltem, misztikus orosz szeretőmmel a Penthouse magazin oldalairól; úgy basztunk, mint a nyulak, óránként egyszer a busz vécéjében, de még ez sem szabadított meg a Greyhoundtól, maximum az ejakulációhoz vezető percekben. Szegény én. De túléltem a négynapos utat, és elértem a zen buddhista szerzetesek koncentrálóképességének szintjét.”

Én három nap, három éjjel utaztam a Greyhoundon, viszonylag kényelmesen, és végig élveztem az utat, mert hát, tulajdonképpen, végig be voltam tépve. Aztán megérkeztem Los Angelesbe, a végállomásra, ami tényleg az is volt. Bukowski, a mexikói embercsempészek és a crackfüggő fekete prostituáltak világa.
Aznap este egy házibuliba mentünk Woodland Hillsben élő barátnőm barátaihoz, akik nem olyan sok idő eltelte után megkérdezték, hogy onnan, ahonnan jövök, ott szoktak-e füvet szívni az emberek. „Persze” – mondtam büszkén. „Vigyázz, elég erős” – mondták. „Én is az vagyok” – gondoltam magamban.
Nem sokkal később az autópályán szedtek össze, ahol hosszas botorkálás után kötöttem ki teljesen törvénybe ütköző módon, azzal a céllal, hogy hazamegyek. Hogy honnan és hová, azt nem tudtam. Akkor tanultam meg, hogy ha Kaliforniában azt mondják, „vigyázz, elég erős”, akkor az azt is jelenti, hogy tényleg elég erős.
A nyár nagyjából ebben a tudatállapotban telt el a medence partján, ahol fehér, 16. kerületi, lakótelepi gyerekként 40 fokban, a pálmafák árnyékában, a frissen vágott füvön állva, egész nap a hip-hop rádióállomást hallgatva egyszer csak megtértem a gangsta rap hitre – két évvel a Los Angeles-i zavargások után, akkor, amikor a város különböző, kevésbé idilli pontjain még mindennaposak voltak a lövöldözések.

Las Vegas “üdvözlő” táblája a sivatagban

Aztán szeptemberben egyszer csak kiderült, hogy akkori barátnőm családjával elmehetek egy hétre Las Vegasba, mert ruhában utaztak, Vegasban pedig nagy őszi ruhabemutató show lesz, és elkel a segítség. Iszonyú forróság volt, amikor egy szépen megpakolt nagy Mercedesszel elindultunk Los Angelesből Las Vegasba.
Két könyvet vittem magammal arra az útra. Az egyik a kultikus, narancssárga borítós Félelem és reszketés Las Vegasban volt (a Narancs Könyvek kiadásában). A cím Vágvölgyi B. András remeke, aki nélkül Hunter S. Thompson magyarországi kultusza valószínűleg nem lenne ma ilyen, amilyen.
Amikor kiértünk a városból, és kezdett sivatagosodni a táj, lefeküdtem a hátsó ülésen, elővettem a hátizsákomból a könyvet, és olvasni kezdtem. Magába szippantott az élmény. Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvét olvasni LA-ből Vegasba menet 22 évesen, mátyásföldi gyerekként a sivatagban? Ott, ahol anno emberünknek és ügyvédjének kezdtek beütni a drogok, majd hirtelen Denevérországban találták magukat?

„Valahol Barstow-nál jártunk a sivatag szélén, amikor a drogok kezdték átvenni az irányítást. Emlékszem, mondtam valami olyasmit, hogy: – Mintha egy kicsit szédülnék, talán jobb lenne, ha te vezetnél… Aztán hirtelen szörnyű ricsaj támadt, és az ég megtelt lényekkel, amik leginkább hatalmas denevérekre hasonlítottak, és ott csapdostak, sivítoztak, repkedtek a kocsi körül, ami leengedett tetővel, százhatvan kilométer per órás sebességgel tartott Las Vegas felé. Egy hang azt kiáltotta: – Jézus Isten! Mik ezek a rohadt állatok itt?”

A cikk szerzője két kedvenc fordításával

Mi is valahol Barstow-nál járhattunk, amikor beütött a regény. Olyannyira, hogy azóta sem emlékszem, hogy azt az óriásplakátot, amin egy szép nagy marihuánalevél látható egy pókerkártyán, és mellette a felirat: „Ne hazárdírozz a marihuánával – birtoklásért 20 év jár”, azt Vegasba útközben láttam-e, avagy a filmben szerepel. Mert azóta is rajta vagyok ezen az egész tripen.