Nem is tudom, honnan kezdjem. Mert már ötödik éve élek különféle zártabb vagy kozmopolitább szilánkokon mindenféle különleges képességű népekkel. Pedig egészen véletlenül keveredtem közéjük. Engem általában úgy találnak meg fordítások, hogy egy kedves barát vagy ismerős nem tudja elvállalni, és megkérdez, belefér-e az időmbe. Akkor belefért, és még ha azóta bokrosabbak lettek is a teendőim, nem bánom, nagyon nem, hogy lecsaptam Christelle Dabos A tükörjáró-könyveire (A tél jegyesei, Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban, Bábel emlékezete, Visszaverődések viharában), legfeljebb az olvasók bánják, hogy kicsit lassú vagyok – nekem a fordítás nem főállás, hanem szerelem, az, amit a legjobban szeretek csinálni, ugyanakkor nem tartom hobbifordítónak magam, csak álmodozó realistának.
Molnár Zsófia írása a Nyugati tér blognak
A fordítás sajnos rettentő időigényes dolog, ha jól akarja csinálni az ember, minden mondatot kikalapál, megcsiszol újra és újra, és addig gondolkodik a szójátékokon és egyebeken, amíg úgy nem érzi, megvan, passzol. De A tükörjáró nem egyszerűen belefért az időmbe (noha akkor egyáltalán nem gondoltam bele, hogy lesz következő és következő kötet): amikor az első könyvét, A tél jegyeseit elolvastam, iszonyúan megörültem neki. Ide nekem ezt az Ophélie-t! Nála helyesebb hősnőre nem is vágyhattam volna – arról nem is beszélve, hogy csíkos sálakkal sem állok rosszul, és közben szemüvegem is lett. Aztán Ophélie szép lassan kezdett felnőni Christelle Dabos szárnya alatt. Meséből krimibe pottyant, aztán jött a komoly személyiségfejlődés, a befejező kötetben pedig… Nem, ezt nem árulom el, legyen meglepetés, nekem is az volt, de még mekkora! Az én fejemben pedig már több mint 2000 oldal pereg. Igazából nem tudom elképzelni, mi lesz velem, ha befejezem, az utolsó mondatokat is elengedem. Mert időközben talán egy kicsit én is Animista lettem. Vagy Sárkány. Vagy mindkettő.
A végtelenségig tudok beszélni a Könyvről (nekem most ez a nagybetűs Könyv, ha nem is krikszkrakszokkal van tele), a történetről is, de nyilván főleg a fordításról, hogy hogyan találok rá szavakra – a görszéket például áttételesen Esterházy Péternek köszönhetem –, és milyen jókat kuncogok magamban, amikor belecsúszik a szövegbe valami hozzáadott érték, meg miken vívódom és bosszankodom. Hogy nyelvileg honnan indult Ophélie, és szerencsére milyen tanulékony, de ezzel persze csak óvatosan bánok. A biedermeier bájról, amit olvasás közben hallok – mert a fordító nem tud mást fordítani, csak azt, amit olvasás közben hall: nem egyszerűen szavakat és mondatokat, hanem hangulatot próbál átadni, ez elkerülhetetlen. Vagyis abban, hogy milyen lesz a célnyelvi szöveg, nagyon sok múlik a fordító fülén – és döntésein. Időnként fel is merül bennem, mennyire más lenne, lehetne ez a regénysorozat, ha másvalaki veszi kézbe, passzírozza finoman át a saját szűrőjén. Ami engem illet, a praxisomban most először éreztem meg azt, hogy ez irányított írás: úgy kell fordítanom, hogy a szöveget tulajdonképpen megírom magyarul, persze szigorúan kötött keretek között. Mondjak példát?
El tudok képzelni olyan nyelvi értelmezést, amelyben több lenne a varázslat, vagyis a figurák nem képességeket, hanem varázserőt örökölnek, a Délibábosok Illuzionisták, esetleg Mágusok, és így tovább. De minden nézőpont kérdése. Itt a nézőpont Ophélie-é, aki Animán született, Anima pedig egy olyan szilánk, ahol értéke van a tárgyaknak, a hagyománynak, a kimondott és leírt szónak, mindenki nagyon karakteres és makacs, ugyanakkor megbecsüli és elfogadja a másikat, kíváncsi, figyel és tanul – és amit lehet, reparál. Ha Bábelről indultunk volna, valószínűleg több lenne a szövegben az idegenül is hangzó idegen szó, az egész „tudományosabb” lenne, okoskodóbb, valahogy objektívebb.
Dabosnál az igazi csoda nem varázslatból, nem művészi szintre fejlesztett kunsztokból, nem tudományos eredményekből, hanem az emberi természetből és fantáziából fakad. Ahogy a meglepetések java is. Ráadásul rengeteg jelenség végig kettős értelmezésben fut, amire csak a vége felé derül majd fény. A fordító számára ebben áll az egyik legnagyobb nehézség: nem könnyű úgy fordítani egy történetet, hogy nem látni előre, hogyan folytatódik, pláne nem a végkimenetelét. A harmadik kötetnél (Bábel emlékezete), amikor a dolgok elkezdtek igazán bonyolódni, bevallom, rettegtem a leadásnál, hogy mi van, ha mellényúltam, ugyanis a negyedik kötetet (Visszaverődések viharában, amelybe itt, a Nyugati tér blogon bele is tudtok olvasni), noha már kész volt, még titoktartási kötelezettség mellett sem volt hajlandó megosztani velem a francia kiadó. (Egyszer szívesen elmesélem, én hogyan képzeltem a folytatást, mi lett volna a másik megoldásom Isten személyazonosságára, még a szerzővel is leegyeztettem, aki jóvá is hagyta [volna], csak aztán hirtelen – még idejében – kiderült, hogy a cselekmény nagyon nem olyan irányba kanyarodik, mint amit én már a második kötetben elkezdtem előkészíteni; és ez az alapzat még a harmadikban sem borult, csak a negyedikben vált feleslegessé.) Ugyanakkor, ha mérleget kellene vonnom, azt mondanám, 90%-ban ma sem döntenék másként, teszem azt, nem választanám a zeppelint a fellengér és a léghajó helyett.
A negyedik kötetről, a Visszaverődések viharábanról meg csak annyit, hogy mindennemű hasonlóság a valósággal (nem) a véletlen műve. Azt hiszem, Christelle Dabos kicsit elengedte a kiskamasz rajongók kezét, vagy csak remélte, hogy a végére Ophélie-val együtt ők is felnőttek.