Richard Powers (1957) amerikai regényíró valószínűleg nem is hallott József Attiláról, Pulitzer-díjas nagyregénye mégis mintha az Eszmélet tizedik strófáját parafrazeálná.
Barabás András írása a Nyugati tér blognak
Az emberiség eljutott arra a pontra, hogy dönthet saját végzetéről – az idáig vezető utat szokták, nem teljesen alaptalanul, fejlődésnek hívni. A döntés szólhat úgy, hogy hadd melegedjen minden tovább, ne fagyjon be télen a Jeges-tenger, váljon le és olvadjon el három Budapestnyi jéghegy az Antarktiszról, jöjjön, aminek ez esetben jönnie kell. De szólhat úgy is, hogy coki, civilizáció (autó, repülőgép, gyáróriás, erdőirtás, vízpiszkítás, üvegházhatás), húzzuk be a féket, ne csináljunk Szaharát Szibériából, hagyjon esélyt az emberiség az emberiségnek a túlélésre.
Powers – miként az Égig érő történet kilenc szereplője – szenvedélyesen emberiség‑, ergo természetpárti, de ki ne tudná, hogy a környezet megóvása, mi több, korábbi állapotának rekonstrukciója tömérdek rövid távú üzleti érdeket sért. Tudja ezt az említett kilenc regényalak is, aki vérmérséklete szerint cselekszik az ügy érdekében. A botanikus a kutatásaival és ismeretterjesztő munkájával óvja a glóbuszt, a programozózseni a Föld kíméletes használatát fókuszba állító számítógépes játékával, az idősödő házaspár azzal, hogy engedi eredeti állapotába visszanőni a kertjét (a hatóság szerint: elhanyagolják, és rontják a városképet). A türelmetlenebb figurákból radikális környezetvédő lesz: a radikalizmus a fakitermelő cég irodájának elfoglalásától az ősöreg fán (hatvan méteres magasságban!) eltöltött hónapokon át a favágás gépparkjának felrobbantásáig terjed. A harcias csapatban grafikusművész, lemorzsolódott egyetemista lány, mérnök, poszttraumás stressztől szenvedő vietnami veterán meg egy pszichológiaprofesszor szövetkezik az emberiség javára és a faipar kárára.
A szerző, aki öt éven át dolgozott a könyvön, mégsem őket említette, amikor a munkájáról kérdezték. „Regényt írok a fákról” – felelte, mert ők a bolygó őshonos lakói, túlélésünk letéteményesei, akiknek voltaképpen mindegy, hogy fölébred-e környezetügyi bambaságából az emberiség, hiszen a fák alkalmazkodtak már nehezebb körülményekhez is. A kettő közül az ember a kényesebb fajta. Az Égig érő történet szövevényes és izgalmas, de mindig áttekinthető cselekménybe ágyazza panoramikus, enciklopédikus (milyen nagy szó van még?), a teljesség igényével megrajzolt freskóját a mai Egyesült Államokról meg a bolygóról, és az emberiség jól felfogott érdekében igyekszik tudatosítani: az ember nem főnöke, hanem része – és jól jár el, ha alkalmazkodó része – az ökoszisztémának.