A Jelenkor Atwood-életműsorozata idén novemberben újabb leggel rukkolt elő. Míg a 2019-es Testamentumok a világhíres előzmény, A Szolgálólány meséjének a folytatása, a világszerte várt nagy durranás volt, az 1969-es Az ehető nő pedig első regény mivolta miatt érdemelt figyelmet, a most megjelent Macskaszem Margaret Atwood legszubjektívabb regénye. Bildungsroman, személyes áthallásokkal teli fiktív önéletrajz 1989-ből, amelynek főhőse Atwood alteregója.
Csonka Ágnes írása a Nyugati tér blognak
Ahogy azt rögtön a regény nyitómondata nyilvánvalóvá teszi: a történet központi témája az idő. A narrátor Elaine Risley, a sikeres, ötven körüli festőművész, aki gyermekkorára, pályájára visszatekintve elmélkedik az öregedésről és arról, az idő hogyan változtatja meg a viszonyunkat emberekhez, helyekhez, és magához a múlthoz.
Ez elsőre talán nem hangzik izgalmasnak, de Atwood, mint mindig, most is gondoskodik róla, hogy az legyen. Az alaphelyzet: Elaine az életmű-kiállítása megnyitójára tér vissza gyerekkora traumákkal teli helyszínére, Torontóba, és megrohanja a múlt. Visszaemlékszik, hogy az egykori szabadon, természetközelben nevelkedő tízéves önmagát hogyan darálta be az ötvenes évek merev iskolarendszere, hogyan próbált alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, beilleszkedni a kertvárosi élet hierarchiájába, beletanulni a számára ismeretlen és ijesztő hagyományos női szerepbe – és hogyan találkozott az életét örökre meghatározó barátnővel, Cordeliával.
Atwoodtól megszokhattuk, hogy mindig a szélsőséges viselkedésminták, érzelmek, helyzetek érdeklik. Bár a Macskaszem négy évvel A Szolgálólány meséje után íródott, és látszólag egészen másról szól, mégis, ott van benne a szerző számos jellegzetes, visszatérő témája, amelyeket A Szolgálólány meséjében vagy a Testamentumokban például társadalmi szintre emelve, torz disztópiaként bont ki: egymás ellen forduló nők, a körülmények hatására felszínre törő kegyetlenség, az intézményes vallás hatalma, a lányiskolák fullasztó közege, a nemek között tátongó szakadék.
A Macskaszem precíz és tűpontos ábrázolása annak, ahogy egy csapdába esett, magányos gyerek számára a hétköznapok lassan nyomasztó rémálommá változnak át, a szorongás a mindennapi élet részévé válik, átlagos emberek is mitikus, félelmetes figurákká nőnek.
Erre nagyban rásegít a háború utáni világ, a kanadai ötvenes évek hangulata, a színekből, szagokból, ízekből, anyagokból, szabásvonalakból, zenékből, reklámokból, jelképpé átlényegülő tárgyakból összeálló, fojtogató korszellem.
A témák, a szálak, a motívumok találkoznak, eltűnnek, újra felbukkannak, és a szöveg apránként sűrű szövetté áll össze. És mire a végére érünk, tudjuk: semmi nem múlik el, csak átalakul, ahogy az idő halad.