Kepes András legújabb könyvében – A boldog hülye és az okos depressziós –, személyes tapasztalatain és olvasmányélményein keresztül a boldogságról és a sikerről szóló közös gondolkodásra invitál, és mindenkit arra buzdít, hogy barátkozzon meg a kétellyel! Az interjú első részét tegnap közöltük itt, a Nyugati tér blogon, most olvasható a beszélgetés folytatása is.
Tóth Olivér interjúja a Nyugati tér blogon
– „Manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye” – ebből a Popper Pétertől származó idézetből indul ki A boldog hülye és az okos depressziós című könyvben, és azt kutatja, lehetünk-e boldogok egy átalakuló és ellentmondásos világban. Mire jutott?
– Amikor a Világkép című könyvemet írtam, Ungvári Tamás megkérdezte tőlem, min dolgozom. Azt válaszoltam, hogy a műfaját nehezen tudom meghatározni, mire a műfajelmélet professzora azt felelte, a műfaj nem érdekes. Ma azt mondom, a Világkép és ez az új könyvem is esszé, a szó francia eredeti értelmében: próbálkozás. Nem bizonyítás, mint a tudományos értekezés, nincs konklúziója, a lényeg a gondolatmenet, ahogy az ember írás közben újabb és újabb apró felismerésekre jut. De ha egy mondatban kellene meghatározni a célomat, talán az lenne: Barátkozzunk meg a kétellyel!
– Milyen kapcsolatban áll egymással a boldogság és a siker az ön életében?
– Számomra a boldog állapot a harmónia, a családommal és a munkámmal. Siker pedig, amikor úgy érzem, összejött egy jó mondat, vagy sikerült a családnak olyan ebédet főzni, ami mindenkinek ízlik. De ez utóbbi ritkán szokott előfordulni.
– Jól gondolom, hogy a televíziós műsorainak sikere egyszerre könnyítette meg az írói karrierjét, de emellett be is skatulyázta?
– Így történt. A tévés ismertségem kétségkívül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az első könyveimet megvásárolták. De bizonyára sokan – azzal együtt, hogy már több mint egy évtizede nem vagyok képernyőn és tucatnyi könyvem megjelent – még mindig írogató tévésnek tartanak. Az olvasók viszont már írónak. De ezzel nekem semmi bajom, ez is a mindenhova és sehova se tartozás édes szabadsága.
– Vannak, akik még emlékeznek a Magyar Rádiónak készült riportjaira vagy A Hétnek forgatott anyagaira, de az országos ismertséget nem ezek a műsorok hozták meg.
– Egyetemistaként a latin-amerikai irodalom egyik külsős lektoraként dolgoztam a Magvető Kiadónak és rádiójátékokat adaptáltam a Magyar Rádió számára, például Cortázar Egy sárga virág című elbeszélését. Az egyetem után a Rádió spanyol szekciójába hívtak, innen kerültem a kulturális szerkesztőségbe. A kulturális rovat vezetője voltam, amikor megkeresett Érdi Sándor, hogy legyek mellette a Televízió induló heti kulturális magazinjának főszerkesztő-helyettese és egyik műsorvezetője. Ez volt a Stúdió’80. Bizonytalan voltam. Szerettem a rádiós munkát, engem is kedveltek, ráadásul az aczéli kultúrpolitikában az úgynevezett differenciált tájékoztatáspolitika uralkodott. Ez azt jelentette, hogy minél nagyobb hatású volt egy médiaeszköz, annál kisebb volt a szabadsága. Addigra a Rádióban sikerült kivívnom magamnak és a munkatársaimnak egyfajta szabadságot, igyekeztünk elmenni a falig. Az akkori kulturális miniszterrel, Pozsgay Imrével készítettem már néhány interjút, ismertük egymást, és megkérdeztem tőle, szerinte nem csorbul-e majd a szabadságom a tévében. Ő azt mondta: nem. Én elhittem. Mindketten tévedtünk.
– A Magyar Televízió emlékezetes nagy botrányainak egyikeként indult el a Stúdió 1980. november 18-án.
– Igen, pont ma negyven éve. (az interjú november 18-án készült – TO.) Abban az időben egy csatornája volt a Magyar Televíziónak, nem is volt mindennap adás, a Stúdió a hétfői adásszünet után, kedden, főműsoridőben kezdődött. Elképzelhetetlen népszerűséget hozott. A szabadságom persze hamar csökkeni kezdett. A kultúrpolitikának nem feltétlenül az számított jó műsornak, amit mi annak gondoltunk, így az első adásokat követően elhatároztam, hogy kiszállok nemcsak a televíziózásból, de az újságíró szakmából is, és inkább tudományos pályára megyek, amit viszont sikeresen megfúrtak.
– Ha nem így alakul, talán nem tudósított volna elsőként Hollywoodból, a cannes-i vagy a berlini filmfesztiválról, a Nobel-díj-átadásokról, ahogy az sem biztos, hogy ön lett volna az, aki magyar riporterek közül egyedüliként készít interjút Gabriel García Márquezzel, amelynek köszönhetően olyan emberek rohamozták meg a könyvesboltokat, akik előtte soha nem hallottak a Száz év magányról.
– Volt ennek előzménye. A 80-as évek elején került a hazai mozikba Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című nagyszerű filmje, amelyről beszéltem a Stúdióban, miután lement a rendezővel készült interjú. Az adást követő napon őrjöngve hívtak a MOKÉP-től, hogy nem tudják, mihez kezdjenek, mert a Bem Mozi előtt, ahol játszották a filmet, a Margit hídig áll a sor. Ekkor éreztem először, hogy ha hitelesen beszélek valamiről, az hat az emberekre. Valószínűleg a García Márquez-interjú is ezért keltette fel az emberek érdeklődését. Sok latin-amerikai íróval készítettem interjút: Mario Vargas Llosával, Octavio Paz-szal, Juan Rulfóval, Alejo Carpentierrel, később Julio Cortázarral… De valahogy García Márquez kimaradt, pedig régóta próbáltam elérni. Amikor bejelentették, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat, eldöntöttem, hogy itt az alkalom. Volt egy kis noteszem nevekkel, telefonszámokkal, köztük a legnagyobb mexikói könyvkiadó igazgatójának és magyar származású feleségének elérhetőségével. Ekkorra már felismertem, hogy a nagynevű emberekhez a feleségeiken keresztül vezet az út. Tudniillik a híres művész könnyen lesöpri a felkéréseket, de ha sikerül a feleségükhöz eljutni, és a kegyükbe férkőzni, ők addig rágják majd a nagy író fülét, hogy adjon már interjút ennek a kedves fiúnak, mint amilyen én voltam akkoriban, hogy a nagy író inkább megtörik, csak hagyják már békén. De hiába hívtam az író számát, csak egy háztartási alkalmazottal sikerült beszélnem, a ház ura vidéken volt, semmilyen megkeresésre nem válaszolt, úgy tűnt, kútba esik a tervem. Aztán eszembe jutott, hogy valakitől kaptam egy nagyon csúnya, ízléstelen, piros borítékot. Gondoltam, itt a ragyogó alkalom, hogy használjam, jól kirí majd a többi levél közül. Megírtam a mesternek, hogy évek óta a nyomában vagyok, és hogy ki mindenkivel készítettem interjút, illetve azt, hogy záruljon bármilyen eredménnyel is a próbálkozásom, elmegyek Stockholmba a díjátadásra, és vállalom a kockázatát annak, hogy ha interjú nélkül térek vissza ebbe a szegény országba, akkor ennek rám nézve súlyos következményei lehetnek. Érzelmileg próbáltam zsarolni. Persze nem érkezett válasz. Stockholmban viszont a magyar nagykövet átadta nekem a meghívóját a díjátadóra, amely a színpad oldalán lévő páholyba szólt, ahonnan látni lehetett a színpadon ülő díjazottakat, sőt az első sorban a feleségét is. Egyszer csak észrevettem, hogy Mercedes asszony felém néz, elmosolyodik és integet. Mikor oldalra néztem, kiderült, hogy a mellettem ülő kolumbiai szenátort üdvözölte. Elkezdtem rábeszélni a szenátort, legyen segítségemre, aki szabályosan levizsgáztatott a latin-amerikai irodalomból. Átmehettem a vizsgán, mert felajánlotta, megpróbál egy rövid, ötperces interjút kicsikarni nekem, mire alkudozni kezdtem, hogy mi lenne, ha inkább tíz percet kapnék. Közben megkértem a kollégáimat, próbálják megszerezni García Márquezék szállodai telefonszámát, de nem jártak sikerrel. Gondoltam, megmutatom nekik, hogy kell ezt csinálni. Szemtelenül odamentem a portáshoz, akivel spanyolul közöltem, hogy az író barátja vagyok, csak elfelejtettem a számot. Zavarában megadta. Mercedes asszony vette fel a telefont. Udvarolni kezdtem neki, de okos asszony volt, azonnal rájött, mire megy ki a dolog, és segített. García Márquez roppant készséges volt, és nagyon jó interjút adott. Nem maradt más hátra, mint hogy a természetesen véletlenül nálam lévő Száz év magányt dedikáltassam vele. Legnagyobb örömömre azt írta bele: Kepes Andrásnak barátja, Gabo. Aztán a folyosón leselkedő rajongók megrohanták az írót, véletlenül mindenkinél ott volt a könyv, és némiképp szomorúan vettem tudomásul, hogy mindenkinek ezt a szöveget írta be. Elég népes baráti társaságnak lettem az egyik tagja.
– Úgy tudom, a nagybátyja, Kepes György képzőművész gyakran kérdezte öntől fiatal korában, hogy „na, jóban vagy magaddal?”. Ma mit válaszolna a kérdésére?
– A nagybátyám kérdése az én értelmezésemben azt jelentette, erre magam is csak később jöttem rá, hogy az ember akkor van jóban önmagával, ha elég kritikusan képes szemlélni magát, ha harmóniában van önmagával. Ha ma tenné fel nekem a kérdést, azt mondanám, igen, egyre inkább jóban vagyok magammal. Megpróbálok együtt élni a hibáimmal és az erényeimmel.
A Kepes Andrással készült interjú első része itt olvasható.