Külső szemmel egyértelmű és logikus sikertörténet Kepes Andrásé. Miután a magyar televíziózás egyik legnépszerűbb arcává vált, megvalósította gyerekkori álmát: író lett. Mégis azt írja a közelmúltban megjelent, A boldog hülye és az okos depressziós című könyvében, hogy hosszú listája van a kedvenc kudarcaiból. Mintha lenne különbség a siker dolgában aközött, amit érzett, és amit mások tartottak róla. Kepes András az írás iránti szenvedélyről, a mindenhova és a sehova sem tartozás szabadságáról, kiteljesedésről és egy kalandos, Gabriel García Márquezzel készült interjúról.
Tóth Olivér interjúja a Nyugati tér blogon
– Vissza tud emlékezni arra, mikor hivatkoztak önre először íróként?
– Az utóbbi években, ha szóba kerül a nevem, már íróként hivatkoznak rám. Televíziós műsorkészítőként – különösen a dokumentumfilmek esetében, amelyek közel állnak a történetmeséléshez – is elsősorban íróként vettem részt a munkában, amellett hogy műsorvezetőként, rendezőként, néhány alkalommal pedig operatőrként is jegyeztem a riportjaimat. Jó írónak lenni megtiszteltetés, írni pedig tevékenység, pontosan olyan, mint az énekeseknek az éneklés, a táncosoknak a tánc, az esztergályosoknak az esztergálás.
– Vagy a színművészeknek a színjátszás. Úgy tudom, noha nem akart színész lenni, a hatvanas évek közepén, az Egyetemi Színpadon egy alkalommal egy plakátra került Latinovits Zoltánnal, Mensáros Lászlóval és Pécsi Sándorral, egy másik alkalommal pedig barátja, Horvát János leszúrta egy darabban.
– Működött egy színjátszókör a spanyol tanszéken, az Egyetemi Színpadon pedig rendszeresen rendeztek költészeti esteket, amelyeken színháztörténeti legendák is részt vettek. Előfordult, hogy különböző irodalmi esteken verseket mondtam, de a plakáton lévő műsorra nem annyira a színészi kvalitásaim, mint inkább a spanyol nyelvismeretem miatt hívtak meg. A legizgalmasabb az volt, hogy Latinovits, Mensáros vagy Pécsi Sándor jobban izgultak, mint én. Pontosan tudták, hogy vásárra viszik a bőrüket. Hihetetlen élményt jelentett végignézni, ahogy igyekeztek megfelelni az egyetemista közönség elvárásainak. Nekem még nem volt mit veszítenem.
Horvát János, aki később neves televíziós riporter és egy kereskedelmi tévé elnöke lett, majd kubai nagykövet, egy Tirso de Molina színműben tört az életemre.
Később felkértek, legyek az Universitas tagja, ami nagyon sikeres avantgarde színház volt akkoriban, de a feleségem ellenezte, attól tartott, hogy ha túl népszerű leszek, tönkremegy a párkapcsolatunk. Végül aztán mégis ismert lettem, csak tévésként. És tönkrement a párkapcsolatunk.
– Az írás iránti szenvedélye régre nyúlik vissza, már tizennégy évesen határozott újságírói eszményképe volt: egy amerikai tévésorozat riporter karaktere személyében. Bejött?
– Magas, szőke, erős állkapcsú ugyan nem lettem, és a sorozatban megjelenő bűnügyi riportok helyett is inkább a kulturális témák érdekeltek, de a magányos újságírás iránti vonzalom igen korán megvolt bennem. Szerettem egyedül, kis kézi kamerával nekivágni a nagyvilágnak.
– Az egyetemi diplomamunkájában is az ihlet fogalmát és szerepét kereste a művészi alkotás folyamatában.
– Ma már jót derülök a késő kamaszkori elképzeléseimen. Azt hittem, ha elméleti szinten sikerül megközelíteni az ihlet fogalmát, megtalálom a múzsát.
Harmadéves voltam, amikor egy barátommal, azóta Széchenyi-díjas esztétaprofesszorral, Földényi F. Lászlóval arról beszélgettünk, milyen érdekes lehet találkozni egy olyan emberrel, aki nagy, vaskos könyveket ír. Tolsztoj vagy Thomas Mann már nem élt, Nádas Péter pedig még csak egészen vékonyka könyveket írt, így arra jutottunk, Lukács Györgyöt kellene meglátogatnunk, aki akkor nem volt a rendszer által elfogadott szerző, de a korosztályom számára, különösen az esztétikája révén, nagyon izgalmas személy volt. Elmondtam neki, hogy az ihletről írom a szakdolgozatomat, mire azt javasolta, próbáljak meg inkább konkrét művet elemezni. Megmosolyogtam, hogy Lukács, aki Az esztétikum sajátossága című vaskos művében hosszasan ír az egyvesszős jelzőrendszerről, megpróbál engem lebeszélni. Nyilván féltékeny, nehogy jobbat írjak nála, gondoltam. Aztán kiderült, tökéletesen igaza volt. Jeles volt ugyan a szakdolgozatom, mai szememmel viszont igen gyatra munka, de sokat tanultam a kutatásaimból, azt legalábbis biztosan, hogy az ihlethez nem elméleti úton juthatok el.
– Egyik legkedvesebb írója Julio Cortázar, akiről azt mondja, sokáig a gyökértelenséget jelentette, az ezzel együtt járó szabadsággal és az érzelmi kiszolgáltatottsággal együtt.
– Talán nem gyökértelenségnek nevezném, inkább „többgyökerűségnek”, a mindenhova és a sehova sem tartozás szabadságának. Ez az, amit magamban is fölismerni véltem. Cortázar Brüsszelben született diplomata szülők gyermekeként, Buenos Airesben élte fiatal éveit, majd Párizsba költözött. Az én szüleim ugyancsak diplomaták voltak, korábban Mexikóban ismerkedtek meg, a nővérem ott is született, aztán 1956-ban Bejrútba helyezték a papámat, kamasz éveimet Argentínában töltöttem a szüleimmel. Hozzászoktam a különböző viselkedésnormákhoz, mindent el tudok fogadni, de nehezen tudok egy csoport belesimuló tagja lenni. Ez kiszolgáltatottá tesz, miközben bizonyosfajta szabadságot is ad. Talán ezért is voltak meghatározóak számomra Cortázar érzelmileg kiszolgáltatott hősei, a fikció és a realitás határán játszódó művei.
A gondolkodásomat, majd később a pályámat is a különböző kultúrák, hitek, szokások határozták meg. Egyetem után stoppal jártam be Európát. Ellentétben azokkal, akik a tájakra és a műemlékekre voltak kíváncsiak, engem a különböző gondolkodásmódok érdekeltek, az, hogy milyen válaszokat találhatok az eltérő kultúrákban azokra a kérdésekre, amelyek bennem felmerültek: hogyan kellene élni, megértetni magunkat másokkal. A válaszokból azután kiválasztottam azokat, amelyek számomra fontosak voltak.
Bármit írtam, mindig egy problémából indultam ki. A Tövispusztában arra voltam kíváncsi, hogy mit tudunk kezdeni azokkal a történelmi traumákkal, hazugságokkal, amelyeket az elmúlt évszázadok hagyományoztak ránk, mindezt úgy, hogy több szempontból is hiteles legyen a történet. Az sem véletlen, hogy az Istenek és emberekben is három, eltérő társadalmi hátterű és értékrendű házaspár múltja és jelene érdekelt, illetve hogy milyen személyiségtorzulásokat okoz, ha valaki a hatalom és a vagyon érdekében megtagadja a hagyományos normákat. Egy olyan korban, amikor az emberek többsége annak örül, ha a saját véleményét hallja viszont, nem árt hangsúlyozni a különböző nézőpontok szükségességét. Ugyanez a szemlélet határozta meg a televíziós munkáimat is, például a Desszertet, illetve a riport-dokumentumfilmjeimet.
– Kívülről egyértelmű és logikus sikertörténet az öné, miközben azt írja a közelmúltban megjelent, A boldog hülye és az okos depressziós című könyvében, hogy hosszú listája van a kedvenc kudarcaiból. Mintha lenne különbség a siker dolgában aközött, amit érzett, és amit tartottak önről.
– Gyakran előfordult, hogy sikeres voltam, de magammal ritkán voltam elégedett. Több száz műsort készítettem, de egy kezemen meg tudnám számolni, hánnyal vagyok elégedett. A riport-dokumentumfilmeket, az Apropót, a Világfalut és a Különös történeteket szerettem legjobban, de a Desszertre emlékeznek legtöbben.
– Ugyanebben a könyvben idézi Barabási Albert-Lászlót, aki a sikert kollektív jelenségnek tekinti, azaz: siker az, amit mások annak tartanak.
– Nagyon tisztelem és kedvelem Barabásit, de ezzel nem értek egyet. Értem persze, hogy egy tudós csak a mérhető dolgokkal foglalkozik, és a népszerűség mérhető kattintásokkal, idézettséggel, az anyagi siker pedig pénzben. Különösen izgalmasnak tartom, amit a siker terjedéséről ír a hálózatban, de úgy gondolom, létezik olyan siker is, ami nem mérhető: lehet például sikeres egy tanár, egy óvónő, egy szakács, egy mérnök, egy családanya, és sorolhatnánk, anélkül hogy ezt népszerűségben vagy anyagi elismerésben mérni lehetne. Művészetben pedig a kereskedelmi siker nem feltétlenül esztétikai siker is. Számomra fontosabb a Camus-nek tulajdonított mondat, hogy „sikeresnek lenni könnyű, kiérdemelni nehéz”.
– Milyen mércével mérte a televíziós sikert, és milyennel méri az irodalmi sikert?
– Ha olyan tévéműsoromat dicsérték, amit én nem tartottam olyan jónak, kicsit még bosszantott is. Hogy a könyveim nagy példányszámban fogynak, az persze öröm, hiszen kereskedelmi értelemben ez siker, és ebből tartom el népes családomat, de az igazi örömöt az okozza, ha látom egy-egy munkám hatását, ha évek múltán is emlegetik, mert beépült a nézők, az olvasók gondolkodásmódjába, értékrendjébe.
Az interjú második részét holnap olvashatjátok itt, a Nyugati tér blogon.