Az élet, az életünk néha olyan szövevényes, hogy csak azért igazodunk el benne, mert éppen most történik, és minden porcikánkkal benne létezünk (vagy még akkor sem). Amikor pedig utólag tekintünk vissza régmúlt korok világpolitikai, közéleti történéseire vagy éppenséggel bulvársztorijaira, az olykor még bonyolultabbnak tűnik. Esetleg távolinak is. Neadjisten érdektelennek. Főleg, ha mondjuk épp kiskamaszok vagyunk, és sokkal jobban izgat, hogy kibe szerelmes Kovács, mint hogy 1302-ben mit jelentett a pápa kiátkozása.
Szerencsére egyre több szuper könyv siet a kis- és nagyobb iskolások segítségére. Ötletesek, szépen illusztráltak, viccesek. Először csak óvatosan belelapozunk, aztán belefeledkezünk, benne élünk, majd ámuldozunk, esetleg vinnyogva nevetünk. Mellesleg pedig megéljük, megértjük és átérezzük, mennyi minden sűrűsödik egy-egy pillanatban vagy egy korszakban, ami addig esetleg csupán egy történelemtétel volt a szemünkben.
Ben Hubbard – Christiane Engel: Így éltünk a régi időkben
(Kolibri Kiadó, fordította: Sárpátki Ádám)
„Képzeld el, milyen lenne, ha a kőkorszakban, az ókori Egyiptom idejében, rómaiként, esetleg vikingként születtél volna. Teljesen más életet élnél. Valószínűleg veszélyesebb, izgalmasabb, sőt talán még mókásabb is lenne!”
Kilenc gyerek az őskorból, az ókorból és a középkorból: hívogatnak, hogy pillantsunk be az ő világukba. Kilenc korszak, kilenc kultúra, kilenc nagyszabású tabló, amelybe belépve ott találjuk magunkat a korabeli élet sűrűjében. A Lascaux-barlangban, Çatalhöyük házainak tetején, a sumer suliban, az áradó Nílus partján, egy hatalmas olmék kőszoborfej mellett, a szkíták tágas és zabolátlan síkságain, az alexandriai könyvtárban, a japán rizsföldeken, egy lapos aljú viking hajó fedélzetén. Fejdíszek, ékszerek, házak, hajók, fegyverek, tálak, ruhák, állatok, szokások, hagyományok és hiedelmek kavalkádja, színes-szagos valóság, amely beszippant.
Gyönyörű, gazdag rajzok hozzák közel ezeket a rég letűnt korokat és az esetenként már nem is létező népeket. S míg kíváncsisággal és tisztelettel adózunk az előtt, amit létrehoztak és ránk hagytak, azt is megállapíthatjuk: nem is különböztek tőlünk olyan nagyon.
Bandázunk – újratöltött emlékkönyvek
Frank Schwieger: Caesar és bandája – Római történetek újratöltve
és Zeusz és bandája – görög mitológia újratöltve
(Kolibri Kiadó, fordította: Benkő Gitta)
Nem kis vállalkozás történelmi arcképcsarnokot készíteni ilyen sűrű korszakokról, illetve zanzásítani ilyen elképesztő legendákat. A könyvek fejezetei úgy indulnak, mint azok a sablonadatlapokat tartalmazó emlékkönyvek, amelyeket általános iskolás korunkban adogattunk körbe. Ezekből máris majdnem annyira megismerhetünk egy-egy szereplőt (kik a családtagjai, halhatatlan-e, vagy sem, mi a legfőbb feladata stb.), ami talán már önmagában is felkészít egy-egy röpdolgozatra. Ezután azonban hőseink kicsit bővebben is kifejtik, mi a pálya. Mivel a szereplők egyes szám első személyben beszélnek mai, gyerekekhez szóló nyelven, egyből otthon vagyunk a világukban, és könnyebben megértjük, mitől félnek, mi háborítja fel őket, miért hibáznak és hogyan próbálják ezt jóvátenni. Ember legyen a talpán, aki nem szereti meg őket – akárhány almát lopnak is el, vagy akárhány háborút robbantanak is ki.
„De amikor megtudtam, hová is kerülök, egyből elpárolgott az örömöm: a hegy egyik félreeső zugába, ahol egy kentaur tanít majd. Egy KEN-TA-UR! Vágod, haver? Tudod te egyáltalán, mi az? Remélem, a te tanáraid nem úgy néznek ki! A kentaur férfi felsőtestű ló. Vagy ló alsótestű férfi, vagyis egy négylábú, patás és lófarkú izé. Hát nem erre mondják, hogy jóvágású! Legfeljebb lóvágású. És képzeld, ennek ellenére anyám kénytelen volt minden meggyőző erejét latba vetni, hogy felvegyenek. Pedig hótziher, hogy nem tolongtak a jelentkezők, mert kiderült, hogy a lótanár egyetlen tanítványa leszek.” (Akhilleusz)
Szelfizünk – bárhol, bármikor
Lőrinc László: 25 szelfi az Árpád-korból és 25 szelfi a török korból
(Kolibri Kiadó, Rátkai Kornél illusztrációival)
A szerző gyakorló történelem- és drámatanár, számos könyv és cikk szerzője (itt írt nekünk a könyveiről). Pontosan tudja tehát, miről beszél, és azt is, hogy miért pont így. Ezt írja a második könyv előszavában: „A kommentek nyelve a diákszleng és a mai közbeszéd keveréke, amibe történelmi kifejezések is vegyültek. Ez meghökkentő lehet, hiszen így biztosan nem beszéltek a régiek!” … De: „Ők egy másik jelenben éltek, a magukéban, amiben az ünnepélyes és hivatalos mellett a köznapi beszédnek éppúgy helye volt, mint a maiban. Ezzel a nyelvezettel szerettem volna érzékeltetni, hogy bizony ők is »csak« emberek voltak, akik néha ugratták egymást, máskor nyersen beszóltak társaiknak, vagy éppen rajongtak értük.” Bizony, szelfizőink keményen osztják egymást, offolnak és vakerálnak, yolo-znak és WTF-olnak, és mindez teljesen helyénvalónak tűnik, mert csendes rötyögésünk közepette ennél plasztikusabban nem is rajzolódhatnának ki a történelmi szereplők érzései, érdekei, szándékai és tettei.
Egy-egy szelfit egy üzenőfali kommentfolyam követ, majd a szerző rövid magyarázata következik az adott eseményről, és azt is elárulja, ha egyszer-egyszer valamelyik szereplő nem valós, csak kitalált (de olykor ennek is helye van, mert például így tudja megvilágítani az ősiség törvényének lényegét).
Részlet:
…
A mohácsi tragédia
Lajos király
izgatott
Csata közben, gyönyörű tájban!
Csele falu
1526. augusztus 29.
Mária királyné: Elkezdődött a csata?
Lajos király: Igen. Most kapnak a kontyosok egy tockost. Otthon mi újság?
Mária királyné: Semmi. Szapolyai megérkezett?
Lajos király: Hogy érkezett volna? Azt írtam neki, maradjon Erdély közelében.
Mária királyné: Francnak írogatsz összevissza.
Lajos király: No para. Csapatjuk nélküle. Isteni a levegő!
…
Az Árpád-kori kötet 2019-ben a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) zsűrijétől megkapta a leginnovatívabb ifjúsági könyvnek járó díjat, és ezen egy cseppet sem csodálkozunk! Ha többet szeretnél megtudni a rajzokról, kattints ide.