EXKLUZÍV! – Atwood a Macskaszemről és a fiókjában lapuló kéziratokról


2020-ban az olvasók két új – magyarul csak most megjelent – Atwood-regényt vehetnek kézbe. Tavasszal a kandai író első, 1969-es regényét, Az ehető nőt, októberben pedig az 1988-ban publikált Macskaszemet; mindkettő Csonka Ágnes remek fordításában látott napvilágot.

Margaret Atwood múlt héten, a Magyar Narancsnak adott interjújában beszélt a MaddAddam-trilógiáról, A Szolgálólány meséjéről és a Testamentumokról.

A Nyugati tér blognak készített exkluzív miniinterjúban Köves Gábor a Macskaszemről kérdezte Margaret Atwoodot. Ebben a regényben, amelyet 1989-ben Booker-díjra is jelöltek, feltárul a gyermeki lét sötét oldala és egy, a 20. század közepén művészként érvényesülni próbáló nő küzdelmes útja. „…a Macskaszem nem csupán az emlékezetről szól, és nem is egyetlen élet krónikája. Ez a képek lázálomszerű, szívszaggató, sűrű és e világi regénye… mely érzelmileg leginkább rabul ejt Atwood eddigi művei közül” – írta róla a The New York Times.

A Szolgálólány meséjét a Macskaszem című regénye követte. 1988-ban jelent meg, de már a hatvanas években dolgozott rajta. Mi tartott ilyen sokáig?

– 1965-ben kezdtem el írni a Macskaszemet. Az ember sosem tudhatja, mi vár rá. Hogy mi tartott ennyi ideig? Az egyetlen válasz a kérdésére, amit egy művész, bármiféle művész adhat: egyszerűen nem működött. Persze előfordulhat az is, hogy valami más felé fordul az ember figyelme, amivel szívesebben foglalkozna. Ez esetben mindkettő megtörtént. Félreteszed, amin épp dolgoztál, aztán egyszer majd visszatérsz hozzá – így megy ez mindenkinél. Az Alias Grace-ből például már száz oldalt megírtam, amikor láttam, hogy ez így nem fog menni. Ki kellett dobnom az egészet, és újra kellett kezdenem egy teljesen másik megközelítéssel.


– A Macskaszem kézirata egy fiókban várta, hogy újra nekilásson?

– Így történt. Még mindig van egy fiókom, tele a jegyzeteimmel. Olyasmikkel, amik sehogy sem akartak működni. Legalábbis eddig. Egyszer talán eljön az idejük. Vagy soha. Ki tudja?!

– Sok regénykezdemény pihen ebben a fiókban?

– Soknak nem mondanám. De van kettő, ami sosem állt össze és soha nem is fog. Ezeket ki kellett dobnom. Az írói lét része, hogy az ember tudja, mikor kell valamit kidobni. Ez azonban mindenkire igaz, nem csak az írókra: tudni kell, mikor szabaduljunk meg bizonyos dolgoktól.

A nyitó- és a szövegben található képekhez Luis Mora Margaret Atwoodról készült portréját használtuk.