Az Élni – az elmúlt fél évszázad kínai irodalmának legnépszerűbb, leghatásosabb regénye – végre magyarul is olvasható a Helikon kiadásában. A kötet méltó párja a tavaly megjelent legfrissebb Jü Hua-regénynek, A hetedik napnak .
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blognak
Nem tudom, mikor hallottam először a kínai „nagy ugrásról” és a „kulturális forradalomról”, de sokáig egész biztosan csak az maradt meg a fejemben, hogy a pártvezetés utasítására minden kis faluban vaskohókat építettek: így próbáltak a világ vezető vastermelő országává válni. Próbáltam elképzelni: milyenek lehettek azok a kis falusi kohók? Jü Huának köszönhetően most egész pontosan látom magam előtt a „kohók” mellett izguló falusi embereket: mikor fognak olvadni végre az edények, kések, kanalak? S persze látok sok minden mást is: a polgárháború kínai katonáját például, akit egyszerűen elhurcoltak a falujából, és fogalma sincs róla, hogy miért menetel heteken-hónapokon át hóban-fagyban, s végül kikkel és miért kell véres csatában összecsapnia – miközben egyetlen vágya, hogy végre hazajusson a családjához. És hogy ez miért jó? Az Élni (Zombory Klára fordítása), mondjuk úgy, kitágította a világomat – Kína végre már nem csak egy nagy, rejtélyes folt a térképen, amiről persze így érett fejjel már mindenféle száraz, történelmi ismereteim is vannak –, de ennél nyilván fontosabb, hogy ez az idén hatvanéves, gyakran a Nobel-díj-esélyesek között is emlegetett író képes arra, amire nagyon kevesen: úgy mesél tragikus sorsokról, hogy az olvasó elbőgi magát – már az Esterházy Péter-féle érzékeny olvasó, akinek „taknya-nyála egybefolyik” ilyenkor –, de közben el-elmosolyodik… És nem is csak azért, mert érzi az írói alkotás elragadtatottságát, hanem mert a tragédiák mögött mindig ott van az élet gyönyörűsége is.
Maga Jü Hua egy interjúban azt mondta erről: abból fakad prózájának ez a vonása, hogy a kínai ember mindent kibír, és erős marad minden megpróbáltatás után is. Lehet, hogy így van – a sok ezer éves kínai történelem mindenesetre mintha igazolná ezeket a szavakat. Az pedig, hogy 1993-as megjelenése óta már több mint húszmillió példány kelt el világszerte az Élni című regényből, azt mutatja, nemcsak a kínaiak találnak valami lelkileg fontosat, felemelőt, katartikusat ebben a könyvben, hanem azok az olvasók is, akiknek magához a történethez – egy egyszerű kínai parasztember hányatott sorsához a XX. század közepétől kezdve az 1980-as évekig – nem sok közük van.
Jü Hua különben a nyolcvanas évek elején fogorvos volt, mielőtt író lett belőle („hogy ne kelljen dolgoznom”) – hogy fogat húzni, csiszolni, tömni tudott-e fájdalommentesen, arról persze nincs információm. Írni úgy tud, hogy fáj – nagyon fáj. És mégis jó ez a fájdalom.