A komor és hideg őszi időben nemcsak a testnek, a léleknek is szüksége van valami meleg és puha dologra, amely óvón körbevonja és elfeledteti egy kis időre a zord világ viszontagságait. Mi más is lehetne ehhez tökéletesebb, mint egy könyv? Na jó, mi tudunk ennél is jobbat: rögtön 5 könyvet!
E heti válogatásunkban olyan kötetek kaptak helyet, amelyek jót tesznek a lelkünknek, sőt, még azt is mi dönthetjük el, merre indulunk ezeken az utazásainkon: a helyszín lehet Párizs, a színház vagy akár a konyha is. Olvassunk bensőséges, meghitt történeteket, lazítsunk kicsit a nyomáson, hogy aztán megújult erővel, megingathatatlanul álljunk bele újra a valóságba!
Anne Cathrine Bomann: Agathe
(Jelenkor Kiadó, fordította: Petrikovics Edit)
„Az öregségére láthatatlanná váló terapeuta, és a vak apa és a családjában fellépő gondokkal szemben önkéntes vakságot vállaló anya mellett láthatatlanságban felnőtt Agathe történetének közös tanulsága: mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy a körülöttünk élők számára láthatóvá váljunk; hogy ne csupán díszletként funkcionáljunk a saját életünkben. Mindannyiunknak szüksége van emberi kapcsolatokra, arra, hogy észrevegyenek, figyeljenek ránk, meghallgassanak. Arra, hogy meg tudjunk nyílni a másik előtt. Valóban megnyílni, nem csupán elhúzni a függönyt a kirakat előtt, a ráncokba gondosan elrejtve mindazt, ami számít. Ez ma, a közösségi média agyonfényezett önpromóciójába belenövő generációk korában éppoly fontos, mint akkor, amikor emberek tömegei menekültek felfoghatatlan traumák elől elzárkózásba. Úgy tűnik, ha épp nincsenek függöny mögé kergető traumáink, kreálunk magunknak függönyöket divatból. Bomann szelíden figyelmeztet: ne tegyük!” – írta Kovács Tímea kritikájában Anne Cathrine Bomann első könyvéről az ekultura.hu-n.
A dán szerző, Anne Cathrine Bomann maga is pszichológus, első regényét közel húsz nyelvre fordították le megjelenése óta. Az 1940-es évek Párizsában játszódó történet elbeszélője egy, a szakmaiságát és hozzáértését a kor előrehaladtával egyre inkább megkérdőjelező pszichoterapeuta, aki nyugdíjazásáig türelmetlenül számolja vissza a hátralévő üléseket. Egy nap megjelenik nála egy német nő, Agathe, aki súlyos depresszióval küzd, és a doktor tiltakozása ellenére felveteti magát páciensei közé. Beszélgetéseik során különös kapcsolat alakul ki orvos és betege között: ahogy Agathe maga és a világ számára is láthatóbbá válik, úgy az idősödő terapeuta is kénytelen szembenézni az intimitástól és haláltól való félelmével.
Péterfy-Novák Éva–Szentesi Éva: Damaszt és paprikás csirke – Történetek és receptek Péterfy-Novák Éva és Szentesi Éva tollából
(Libri Kiadó)
Ezt a könyvet ugyan csak a jövő héttől lehet majd kézbe venni, de mi már most nagyon várjuk, hogy a segítségével ráhangolódjunk a gasztronómiai élvezetek, a közös főzések, a családi összejövetelek és a baráti lakomák utáni sztorizós ejtőzések előttünk álló időszakára – ezt írnánk, ha minden a rendes kerékvágásban menne, és a világjárvány nem húzná keresztül a számításainkat, ami a nagy év végi együttléteket illeti…
Viszont éppen emiatt talán még inkább gyógyírt jelenthet a lelkünknek Péterfy-Novák Éva és Szentesi Éva első közös könyve, melyen átsüt az egymás és családtagjaik, barátaik iránti mély szeretet, és amelyen keresztül bepillanthatunk az életükbe és a konyhájukba.
Balatoni kiruccanás, kisoroszi karácsony, tarját elcsenő macska, romantikus vacsora a horvát tengernél… Hol vidámabb, hol szomorúbb, egyedül vagy éppen közösen megélt történeteket ismerhetünk meg, s az elbeszéléseket a szerzők legkedvesebb receptjei egészítik ki. Hagyományos vasárnapi ebéd, mindenmentes ételek, indiai fogások – ki-ki válogathat ízlése szerint. Bár mindannyian tudjuk, a főzés és az evés társaságban igazán lélekmelengető, még ha idén arra kényszerülünk, hogy az évet szűkebb körben búcsúztassuk, ennek a kötetnek a segítségével úgy fogjuk érezni, hogy az élet szép, még akkor is, ha időnként próbatételek elé állít minket.
Antoine Laurain: A piros notesz
(Park Könyvkiadó, fordította: Kiss Kornélia)
„Milyen lehet ez a Laure, aki szeret kertben ebédelni, fél a vöröshangyáktól, álmában a saját, férfivá változott háziállatával szeretkezik, korallszínű rúzst visel, és dedikáltat egy könyvet Patrick Modianóval? Laurent lelki szemei előtt egy puzzle-nő jelent meg. Mintha elmosódott alak állna egy párás ablaküveg mögött, az arca pedig nagyon hasonlít azokéra, akikkel álmában fut össze az ember, de amint felébred, képtelen az összekuszálódott vonásokat felidézni.”
Imádjuk a francia szerzőket. Nicolas Barreau romantikát, érzelmeket és happy endet ígér, Guillaume Musso soha nem adja könnyen: könyveit olvasva szinte az utolsó pillanatig izgulhatunk, hogy hova futtatja ki csavaros történeteit. Antoine Laurain pedig mind közül a „legfranciább”. Ő maga régiséggyűjtő, a magyar közönség Az elnök kalapja című könyvét ismerte meg először, amelynek „főszereplője” nem más, mint maga François Mitterrand valamikori francia köztársasági elnök kalapja, amelyet tulajdonosa véletlenül egy étteremben felejt… Ezután jelent meg A piros notesz című kötet, amelynél szintén egy elveszett tárgy vagy inkább tárgyak indítják el a cselekményt.
Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál. Beazonosítani nem tudja a tulajdonosát, nem talál semmilyen igazolványt, viszont annál több személyes holmi – fotók, hajcsat, egy üveg parfüm, dobókockák, mobiltelefon-töltő, Patrick Modiano egyik regénye és egy feljegyzésekkel teli, piros notesz – lapul a táskában. Beleolvas a noteszbe, és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megtalálja a tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…
Várkonyi Judit: Vénusz virrasztása
(Helikon Kiadó)
„Vissza-visszatérek Várkonyi könyvéhez. Ízlelgetem, annyira régen olvastam ilyen szép magyar szépirodalmat. Igazi művészet, ahogy ír. Szinte léleksimogató.”
„Van egy rossz tulajdonságom. Olvasás közben szamárfület csinálok, ott, ahova vissza kell térni. Elolvastam a könyvet és már nem záródik a fedele. De nem azért, mert vastagok a lapok és a szamárfülek eltartják. Azért, mert szinte minden jelenetben ott vagyok én is. És senki más nem tudta volna így leírni, amit érzek. Még én sem.”
Nagyon ritka az, hogy ez elsőkönyves szerző ilyen olvasói leveleket kapjon. Igaz, Várkonyi Judit nem ma kezdte az írást. Számtalan rövidebb szövege, és interjúkötete is jelent már meg, a Vénusz virrasztása viszont kétségtelenül az első regénye. Különleges vállalkozás, és szinte hiánypótló a kortárs magyar szépirodalomban. A könyv főhőse egy színésznő: fiktív alak, akinek női sorsát tíz színpadi művész legszebb, legerősebb vagy legmaradandóbb erotikus élményein át mutatja be a szerző. Nyomon követjük személyes és művészi útját, a színpadi lét örömeivel és buktatóival, sikereivel és vívódásaival, szerelmeivel és erotikus vonzalmaival, őrületeivel és megnyugvásaival, a férfiakkal, akik szárnyakat adtak, és a férfiakkal, akiknek a nő csupán saját szárnyalásuk kelléke, meg olyanokkal is, akik csak megalázzák őt – és egyúttal magukat. A regény alapjául valós történetek szolgálnak: Várkonyi Judit művésznőkkel készített interjúkat a színházi világot és a sorsukat mélyen átható erotikáról – és persze a szerelemről. Az anyaghoz az interjúalanyok nemcsak erotikus élményeiket és lelküket adták, hanem testüket is: Kállai-Tóth Anett fényképei megmutatják, de egyben el is rejtik őket. A szerzővel együtt benne vannak a könyvben mindannyian, de hogy a történet melyik részében, az örökre rejtély marad. Mert ez egy kitárulkozó, de egyben titokkönyv is. A nő mint ösztönös lény könyve, de egyben a nőnek mint a szerelem művészének könyve is.
Susanna Bailey: Hópehely
(Kolibri Kiadó, fordította: Rádai Andrea)
Csodálatos történet egy eltévedt póni és egy magányos kislány barátságáról. A honvágyról, szülő és gyerek közötti elvághatatlan kötelékről, és az igazi szeretet önfeláldozó erejéről.
A tizenegy éves Amber egy vidéki farmra kerül nevelőszülőkhöz, de hiába körülötte a sok szépség, ő csakis egyetlen dologra vágyik: hogy újra az édesanyjával lehessen. Búskomorságát a nagy hó alól kimentett kiscsikó enyhíti, ám akárhogy dédelgetik az istállóban, a póni nem hajlandó enni. Amber átérzi a csikó szomorúságát, és kitartó szeretetével, gondoskodásával végül sikerül megmentenie őt. De vajon mi lesz a kiscsikó jövője? Visszakerülhet-e édesanyja közelébe, amire nála jobban már csak Amber vágyik?
„– Képzeld el, hogy ezen a fán ülsz, magasan – mondta Penny. – Kit szeretnél még, hogy ott legyen a fádon, veled? És ők hol ülnének? Ki lenne hozzád a legközelebb? Le tudnád őket rajzolni nekem?
Amber kék, barna és sárga filctollat választott. Lerajzolta magát és anyát a legmagasabb ágra, szorosan összesimultak, egy kis darabka fehér ég sem fért közéjük. Anyán a nagy kék kalapja volt. Az, amelyiket együtt választottak a városi bolhapiacon.
Penny bólintott, mosolygott.
– Szereted anyukádat – mondta. – De vajon van más is? Valaki egy másik ágon? Vagy valaki a földön talán? Aki elkap, ha leesel?
Amber felvett egy vastag, piros filctollat, és gondosan odaírta Penny fája alá:
Anya SOHA nem hagyna leesni.”