„A Macskaszemben ott vannak Atwood fő védjegyei: fanyar humora, könyörtelenül pontos észrevételei és szikár stílusa” – írta a kanadai író 1988-ban megjelent könyvéről a Kirkus Reviews. Az 1989-ben Booker-díjra is jelölt regény most először olvasható magyarul Csonka Ágnes fordításában. A történet főhőse, Elaine Risley, az ellentmondásos megítélésű festőnő az életmű-kiállítására tér vissza fiatalsága színhelyére, Torontóba. A városba érkezve megrohanják az emlékek: eszébe jutnak egykori játszótársai, akikkel együtt fedezték fel a barátság titokzatos világát, megismerve a vágyakozást, a kegyetlenséget és az árulást, de felidéződnek a férfiak is, akikkel – az alkotás mellett – az elveszített önbecsülése helyén támadt űrt próbálta később kitölteni. Elaine-nek szembe kell néznie múltjával, művészként és nőként is számot kell vetnie önmagával. Itt, a Nyugati tér blogon mutatunk belőle egy részletet.
Margaret Atwood: Macskaszem (részlet)
„A FIÚK ajtaja kíváncsisággal tölt el. Mennyiben lehet más bemenni egy ajtón, ha az ember fiú? Mi van odabent, aminek már a puszta látása is verést von maga után? A bátyám szerint semmi különös nincs a benti lépcsőn, egyszerű, hétköznapi lépcső csupán. A fiúknak külön osztálytermük nincs, együtt vannak velünk. A Fiúk ajtaján mennek be, és ugyanoda jutnak, ahová mi. A fiúmosdónak látom az értelmét, mert ők máshogy pisilnek, és a fiúudvarnak is, mert ők folyton rugdossák és ütik egymást. De az ajtót nem értem. Szeretnék belesni rajta.
Ahogy külön ajtó van a fiúknak és a lányoknak, az iskolaudvarnak is vannak elkülönített részei. Elöl, a tanári bejáratnál van egy salakkal borított, földes rész, a fiúk játszótere. Az iskola mellett, az utcának háttal van egy domb, falépcső vezet fel rá, az oldalát sok helyen lemosta és kimélyítette a csapadék, a tetején néhány satnya örökzöld nő. Ez szokás szerint a lányok számára van fenntartva, az idősebbek ott állnak a tetején hármas-négyes csoportokban, összedugják a fejüket, és sugdolóznak, bár a fiúk néha ordibálva és hadonászva felrontanak a domboldalon. A FIÚK és LÁNYOK előtti lebetonozott rész közös terület, mivel a fiúknak muszáj keresztülmenni rajta, hogy beléphessenek az ajtajukon.
A bátyámat az iskolában csak a sorakozó idején látom. Otthon felszereltünk egy adóvevőt két konzervdobozból és egy madzagdarabból, ami a szobáink ablaka között van kifeszítve, és nem működik valami jól. Egymás ajtaja alatt csúsztatunk be az idegen lények rejtjeles nyelvén írt üzeneteket, csupa x és z betű, amit dekódolni kell. Egymást bökdössük és rugdossuk az asztal alatt, miközben rezzenéstelen arcot vágunk az asztalterítő felett, néha összecsomózzuk a cipőfűzőnket, hogy jelezzünk egymásnak. Főleg így kommunikálunk most a bátyámmal, reszelős bádogdoboz-szavakkal, magánhangzók nélküli mondatokkal, lábbal morzézva.
De nappal szem elől veszítem, amint kilépünk az ajtón. Előttem megy, hógolyókat hajigál, a buszon hátul ül, a nagyobb fiúk zajos örvényében. Az iskola végeztével, miután már átesett az összes verekedésen, ami mindegyik iskolában elvárás minden új fiútól, megy, hogy segítsen háborúzni a közeli katolikus iskolába járó fiúkkal. Örökkön Segítő Miasszonyunk a neve, de a fiúk a mi iskolánkból átnevezték Örökkön Selypítő Miasszonyunkra. Azt beszélik, hogy a katolikus iskolába járó fiúk nagyon kemények, és köveket gyúrnak a hógolyóik belsejébe.
Van annyi eszem, hogy nem szólítom meg a bátyámat ilyenkor, és nem hívom fel magamra a figyelmét, vagy bármelyik másik fiúét. A fiúkat csúfolják a húguk vagy bármiféle lánytestvérük vagy az anyjuk miatt – olyan ez, mint amikor új ruhája van az embernek. Ha a bátyám új holmit kap, a lehető leghamarabb összekoszolja, nehogy észrevegye valaki; ha pedig valahová el kell mennie velem és az anyámmal, előttünk gyalogol, vagy átmegy az utca túloldalára. Ha csúfolni kezdik miattam, még többet kell majd verekednie. Ha felvenném vele a kapcsolatot, vagy csak a nevén szólítanám, az árulás lenne vele szemben. Én értem ezeket a dolgokat, és minden tőlem telhetőt megteszek.
Így nekem a lányok maradnak, végre igazi, hús-vér lányok. De nem vagyok hozzászokva a lányokhoz, nem ismerem a szokásaikat. Zavarban vagyok a közelükben, nem tudom, mit mondjak. A fiúk íratlan szabályait jól ismerem, de a lányok esetében azt érzem, folyton valami előre nem látható, zűrös baklövést készülök elkövetni.”
Margaret Atwood Macskaszem című regényének fenti részletét Csonka Ágnes fordításában közöljük.