A kontyos nő Bécsből, aki magyar, de németül ír


Blaschtik Éva műfordító, szerkesztő számára izgalmas és inspiráló volt a közös munka Kiss Nikolettával, a Bécsben élő vállalati tanácsadóval, akinek első regénye tavaly ősszel jelent meg Németországban. A Régmúlt napok fénye egyik történetszála a magyar történelem viharos időszakában, a kitelepítések idején játszódik, a másik pedig napjainkban – hőseinek élete tele van sorsfordító döntésekkel. A Nyugati tér blogon a kötet fordítójának személyes beszámolóját olvashatjátok, elmeséli, hogyan találkozott először a regénnyel és annak szerzőjével.

Blaschtik Éva írása a Nyugati tér blognak

„Most akkor Nikoletta Kiss vagy Kiss Nikoletta?” – morfondíroztam. Magyarországon született, de Berlinben nőtt fel, ott járt egyetemre, majd tizenkét évig Németországban, az Egyesült Államokban és Ausztráliában dolgozott vállalati tanácsadóként. És aztán keresztülbucskázott a fején, hogy írónőként eszméljen magára Bécsben, ahol végül letelepedett a családjával.

Hm. Mit mondjak, kíváncsivá tett új szerzőm életrajza, amikor a Libri Kiadó tavaly ősszel megbízott a Régmúlt napok fénye című regényének lefordításával. Hát még a történet, ami váltakozva játszódik két idősíkon: napjaink berlini, bécsi és budapesti művészvilágában, illetve a háború utáni évek Budapestjén és vidékén, a kitelepítésben, az 56-os forradalom eseményeit is felelevenítve. S az egész gördülékenyen, lebilincselően elbeszélve, tele jó megfigyelőkészségről valló apró részletekkel. Ennek tényleg meg kell jelennie magyarul, gondoltam, miután elolvastam a könyvet.

De először is látni szerettem volna, ki ez az elsőkönyves írónő, aki rögtön ekkorát markol. Rövid e-mail-váltás és telefonálás után elfogadtam a meghívást a német megjelenést követő felolvasásra, november 7-ére a bécsi Orlando könyvesboltba. (Amikor még nem akadályozta meg a koronavírus, hogy csak úgy átugorjunk Bécsbe…)

Kiss Nikolettával a Währingerstraßén, a Café Français-ben beszéltünk meg találkozót, hogy azután együtt menjünk át a könyvesboltba, a Liechtensteinstraße 17-be. De hisz ez a Berggasse sarkán van, vettem észre a Google Mapset böngészve. Micsoda különös egybeesés! Bő egy évvel azelőtt jártam be Bécs 9. kerületének azt a részét, hogy emlékezetembe véssek minden sarkot, kiszögellést és járdalejtést. Akkor fordítottam ugyanis Robert Seethaler A trafikos című regényét a Park Könyvkiadó számára. Hacsak tehetem, bejárom a fordítandó művek helyszíneit (ténylegesen vagy virtuálisan), nehogy félrevigyem fordításkor a tartalmat. Nem mindegy, honnét merre kell fordulni, milyen meredek az a Berggasse, amin például A trafikos főszereplője, Franz lefut (és nem végigfut) a Währingerstraßén álló trafikból, hogy Freud után vigye a boltban felejtett kalapját.

Szóval már akkor nyert ügye volt nálam Kiss Nikolettának, amikor találkoztunk. Erősen kirítt a kávéház vendégei közül nyúlánk termetével és trendi kontyával, ahogy felugrott a beléptemkor. Tökéletes magyarsággal üdvözölt, érezhető volt, hogy sokat beszél az anyanyelvén. És olvas is, ahogyan elmesélte. Csak mivel iskoláit nem Magyarországon végezte, nem vállalkozott rá, hogy a könyvét maga fordítsa le. Mindjárt láttam, hogy jó partner lesz a fordítási kérdések megbeszéléséhez, hiszen ellenőrizni tudja, hogy az áll-e a fordításban, amire eredetileg németül gondolt.

A független Orlando könyvesbolt Kultúrpincéje lassacskán megtelt a felolvasásra. Tarka közönség gyűlt össze a boltívek alatt: osztrák, német, magyar barátok, rokonok, ismerősök és érdeklődők, irodalmárok és műkereskedők. Izgatottan várták az elsőkönyves szerző fellépését. A rövid bemutatás után Nikoletta olvasni kezdett, és rögtön elbűvölte a hallgatóságot. Szemléletes leírása elénk idézte a magyar ötvenes éveket. Kérdés is akadt utána bőven – történelemről, politikáról, művészetről és írásról. Nagyon szép november 7. volt. A Nagy Októberi Szocialista Forradalomról való megemlékezés persze elmaradt…

***

Meg kell adni, Kiss Nikoletta alapos kutatómunkát végzett. Rendesen utánaolvasott a kornak, kortársakkal beszélgetett a kitelepítésről, a vidékre hurcolt városiak életéről, és intenzíven tanulmányozta a forradalom napjairól szóló forrásokat. De tanulmányozta a kor művészeti életét is, nem utolsósorban bécsi galerista ismerőse, Hans Knoll segítségével, akit nekem is volt szerencsém meglátogathatni. Herr Knoll évtizedek óta egyengeti a magyar művészek útját külföldön, galériát tart fenn Bécsben (a Gumpendorferstraßén) és Budapesten (a Liszt Ferenc téren) is. S hogy miért fontos ez? Mert a regény úgy indul, hogy egy magyar ügyvéd hóna alatt avantgárd festménnyel állít be egy berlini galériába, és azt állítja, hogy a kép a galerista Anna nagymamáját, Rebekát ábrázolja. Máris egy krimiben találjuk magunkat, mert elkezdődik az idő- és országhatárokon átívelő nyomozás, aminek során két nagyon különböző, ám egymást mélyen szerető ember alakja bontakozik ki előttünk, akik történelmi sorsfordulón kényszerülnek életbevágó döntést hozni. S mindez hogyan érinti Annát? Juszt se árulok el többet!

Ha Magyarországon játszódik egy könyv, akkor minden szóválasztást alaposan meg kell fontolni, mert a külföldivel ellentétben a magyar olvasónak rögtön feltűnik, ha nem stimmel valami. Nem mindegy, hogy bombázást, ágyúzást vagy robbantást írunk, és míg például Erdélyről szólva bevonulásról beszélünk, a Szovjetunió ellen hadjárat folyt. Nekem is elő kellett vennem azokat a forrásokat, amelyeket a szerző használt, napról napra követnem kellett például a forradalom eseményeit. Ha belehelyezkedünk egy korba, az akkori szóhasználatot átvéve hitelesebben tudjuk megidézni. Hiába szocreálozik például mindenki manapság, az ötvenes években a szocialista realizmus kifejezést használták.

***

Most akkor Nikoletta Kiss vagy Kiss Nikoletta? Németül író magyar szerzők esetében nevük írásmódja is nagy kérdés. Két másik szerzőm az idegen sorrendet választotta: a vajdasági származású Melinda Nadj Abonji, a Galambok röppennek föl írója, aki már kiskorában Svájcba került, megmaradt a németül könnyebben kiolvasható szerb írásmód mellett, hiszen a német és a svájci könyvdíjat is ezen a néven nyerte. Sacha Batthyány viszont, aki már Svájcban született, úgy döntött, történelmi vezetéknevét magyarosan írja, tehát – a német írásmóddal ellentétben – vesszővel az á-n az És nekem mi közöm ehhez? magyar borítóján. A szüleivel hatévesen Németországba költözött Kiss Nikoletta a magyar írásmódot választotta, mert úgy érezte, neki így természetes, és ő mindkét nyelvben otthonos és jártas. Fordítójának legnagyobb örömére.