Mindig happy endre vágyom


Egy csésze kávé Koppenhágában , Egy szelet torta Brooklynban, és a legújabb, Egy krémes Párizsban – Julie Caplin „gasztromantikus” regénysorozatának ezek a részei jelentek már meg magyarul is. Az igazi könnyed, nyári olvasmányra vágyóknak, a romantika, az utazás és az ízek szerelmeseinek szóló könyvek szerzője olvasói kérdésekre válaszolt.

– Mi inspirálta a sorozat megírására?

– Korábban PR-osként dolgoztam, a vendéglátás volt a szakterületem. A munkám során rengeteg sajtóeseményt szerveztem európai városokban, és jó munkakapcsolatot alakítottam ki szakírókkal. Szerettem velük dolgozni. Az Egy csésze kávé Koppenhágában írásakor a külföldi utak szervezése során gyűjtött tapasztalataimra támaszkodtam. A barátaim ezeket a „kiruccanásokat” mindig fényűzőnek és izgalmasnak tartották, ezzel szemben a valóságban kemény munka állt mögöttük, és alkalomadtán kockázattal is jártak. Sok embert összetartani egy ilyen utazáson elég érdekes feladat, ráadásul egy emlékezetes úton valóban elveszítettem egy újságírót, még mielőtt elhagytuk volna a Heathrow-t! Egy másik alkalommal az ételszakíró Sophie Grigsont vittem Milánóba, akinél élvezetesebb társaságot el sem lehetett volna képzelni, és a gasztronómia iránti lelkesedése és szenvedélye nem ismert határokat. Amikor új ételek kipróbálására buzdított bennünket, mindig azt mondta, hogy „jó hatással lesz a kulináris ismereteink gyarapítására”, és ezt mondja az én regényhősöm, Sophie is, aki az Egy csésze kávé Koppenhágában és az Egy szelet torta Brooklynban című történetben is szerepel. Amikor az Egy krémes Párizsban írásához gyűjtöttem anyagot, a lehető legtöbbet szerettem volna megtudni a cukrászatról. Megtudtam, hogy Sophie Grigson Oxfordban tart tanfolyamot. Miután már vagy húsz éve nem találkoztam vele, beiratkoztam a kurzusára, és azt láttam: a szenvedélye még mindig a régi, nemcsak az ételeket, hanem a tanítást illetően is.

– Mindig író akart lenni?

– Tizenegy éves koromban bejelentettem a családomnak és az ismerőseimnek, hogy írok egy könyvet. Azóta tudom, hogy író akarok lenni. Felnőttként azonban megfeledkeztem erről a szándékomról, és csak akkor tört ismét felszínre, mikor két állás között a felmondási időmet töltöttem. Ekkor döntöttem úgy, hogy leülök, és végre megírom azt a fránya könyvet.

– Vannak a szereplői között olyanok, akiket önmagáról vagy valamelyik ismerőséről mintázott? Ha igen, kik azok?

– Alkalmanként előfordul, hogy olyan emberről mintázok egy szereplőt, akit ismerek. Például az egyik könyv, amelyet a saját nevemen, Jules Wake-ként írtam, a From Paris With Love This Christmas [Párizsból szeretettel, karácsonykor]egyik szereplőjét, a harcos természetű Nant részben az apai nagyanyámról mintáztam. A legtöbb szereplőm azonban valahogy kipattant a fejemből. Számomra azonban így is olyanok, mint a hús-vér emberek, és miközben a regényemet írom, gyakran folytatok velük gondolatbeli párbeszédeket.

– Csodálatos, hogy sok lehetősége nyílik utazni, így a könyveiben fel tudja használni a saját tapasztalatait, de hogy marad ideje az írásra? És hol szokott írni?

– Szerencsés vagyok, mert bárhol tudok írni. Még utazás közben is velem van a laptopom, és reggelente, mielőtt elkezdődne a munkanapom, mindig szakítok időt az írásra. A kutatóútjaimat mindig alaposan megtervezem, jóval azelőtt, hogy nekilátnék a könyvnek, amihez anyagot gyűjtök, így az írást gyakran akkor kezdem el, amikor már otthon vagyok. Nagyon fegyelmezett tudok lenni, amikor határidőre dolgozom, és minden napra kitűzöm magamnak azt a megírandó szómennyiséget, amit tartanom kell, bárhol legyek is.

– Melyik a kedvenc helye, ahol már járt is?

– Tyűha, ez nehéz kérdés. Gyakran előfordul, hogy az emberekben telik a legnagyobb kedvem, akikkel együtt utazom. Amikor Koppenhágába mentem, több barátomat is magammal vittem, és olyan jó társaságnak bizonyultak, hogy igazán emlékezetessé tették az utazást. Brooklynba és a Hampton-vidékre ugyancsak egy családi utazás vezetett, Armgansettben pedig egy nagyon kedves barátunknál laktunk, így az mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. Amikor nemrég Párizsba mentem, magammal vittem a férjemet. Csodálatos időt töltöttünk együtt, miközben végiglátogattuk a város cukrászdáit, és igazán különleges emlékekkel gazdagodtam.

– Vannak vicces történetei az utazásairól, amelyeket szívesen megosztana velünk?

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez vicces, de elég gyakran érnek balesetek, és az utolsó párizsi utam során figyelmen kívül hagytam a metró figyelmeztető jelét a peron és az alagút között. Megúsztam egy mély, tátongó sebbel a lábamon, ami erre az utazásomra emlékeztet azóta is. Egy történet, amellyel az Egy krémes Párizsban című könyvben is találkozhat az olvasó, akkor esett meg velem, amikor Új-Zélandon dolgoztam egy népszerű borbárban. Felvettem egy úriember rendelését, és meg kellett kérdeznem a nevét. Sajnos a nagy háttérzaj miatt, meg mivel a férfinak nagyon erős kiwi akcentusa volt, nem értettem, mit mond, és még háromszor visszakérdeztem. Ezen jól szórakoztak a kollégáim, mert a férfi Új-Zéland egyik igen ismert személyisége volt. A helyzet körülbelül olyan volt, mint ha nálunk David Walliams nevére kérdezne rá többször is valaki.

– Mit tanácsol az olvasóinak, akik szívesen felkeresnék az ön által meglátogatott, csodás helyeket?

– Mindenkinek jó szívvel javasolom, hogy utazzon el egyszer Koppenhágába. Nagyon kicsi, kompakt városka, gyalog is könnyen bejárható, nincs szükség tömegközlekedésre sem. Mindenki fantasztikusan beszél angolul, az emberek barátságosak, vendégszeretők.

Bárhová megyek is, mindig megvásárolom az adott város útikalauzát, és már az utazás előtt kiválasztok néhány helyet, ahová feltétlenül szeretnék elmenni. Ugyanakkor, gyakran kapok tippeket más turistáktól. Elég könnyen szóba elegyedek az emberekkel, és a legtöbb szereti, ha a tanácsukat kérem.

– Mit szeretne, milyen útravalót vigyenek magukkal az olvasói a történeteiből?

– „Sétálj le egy mérföldet egy másik ember cipőjében.” Ez az egyik kedvenc mondásom, érdemes az emlékezetünkbe vésni, hogy az éremnek mindig két oldala van, minden ember másként gondolkodik. Ennek a legtöbb regényemben a mélyére ások. Meg kell ismernünk a saját erősségeinket és gyengeségeinket, és megérteni, hogy ugyanezek a többi emberben is megvannak, és nem feltétlenül azonosak a mieinkkel. Ahhoz, hogy megérthessük egymást, néha arra is oda kell figyelnünk, ami nem hangzik el, mégis a párbeszéd részét képezi.

– Kik a kedvenc szerzői? Hatással vannak az írásaira?

– Imádom a romantikus regényeket, és bármit olvasok, mindig happy endre vágyom. Teljesen odavagyok Jill Mansell történeteiért, különösen a boldog, gondtalan hőseit szeretem, és a sziporkázó dialógusait. Szeretném azt mondani, hogy hatással van rám, de ez olyan folyamat, amire az embernek csak a végén van legfeljebb rálátása. Nagy rajongója vagyok még Katie Fforde-nak, szeretem a helyszíneit és a kedves, jószívű hőseit. Az utóbbi időben Sue Moorecroft könyveire is rákaptam, különösen a történetei csavarosságát szeretem, az olvasót folyamatosan izgalomban tartó fordulatait. Mindegyik hatással volt rám valamilyen módon, én is nagy hangsúlyt fektetek a sztorira, a szereplők megformálására és a dialógusokra, és bízom benne, hogy sikerül olyan történeteket papírra vetnem, amelyek lekötik az olvasót.

– Ha visszavonulhatna egy paradicsomi szigetre, mit vagy kit vinne magával?

– Nos, Wentworth kapitány a Meggyőző érvekből (Jane Austen regénye – a szerk.) nyilvánvalóan fiktív személy, így a saját, személyes hősömet, a férjemet vinném magammal. Ő kiválóan tud gondoskodni rólam (főleg, amikor elesem, ami elég gyakran előfordul!), megnevettet, és nagyon összeszedett, ami jól jön, ha utazunk. És mindig kell hogy legyen nálam könyv. Ebből a szempontból a Kindle-em a legmegbízhatóbb, azt mindenhová magammal viszem… bár az utolsó utazásom során kipurcant, amit tragédiaként éltem meg. Éppen egy remek könyv közepén tartottam, és csak a telefonom Kindle appján tudtam befejezni.