A költőként, íróként és fotósként is alkotó, Margó-díjas Szöllősi Mátyás legújabb prózakötete szeptember elején a Helikon Kiadó gondozásában jelenik meg. Az Illegál két sűrű atmoszférájú, a személyes és társadalmi bűnök határain és azokon is túl játszódó kisregényt tartalmaz. Az első történet – a Vendégjáték – egy ügyvéd és egy fiatal, emberöléssel gyanúsított zenész izgalmas és feszültséggel teli párbeszédén alapul, a kötet címadó szövege pedig a jelenből kiindulva vezet vissza a kilencvenes-kétezres évek fordulójához, és az akkoriban alkotó graffitizők veszélyes világát idézi meg, és viszi ezzel mélyebbre az olvasót a hazai szépirodalomban jóformán teljesen mellőzött szubkultúra univerzumába.
Most beleolvashattok az Illegálba itt, a Nyugati tér blogon.
Szöllősi Mátyás: Illegál (részlet)
„A festés nem az az állapot, amit utólag pontosan föl tudna idézni az ember. Arra emlékszem, hogy hűvös volt. A bőröm mégis inkább a bennem gyülemlő adrenalintól lüktetett. Valahonnan füstszag jött felénk, és az mintha mélyítette volna az állomás környékén lebegő félsötétet. Hátra-hátrapillantva aggasztó volt látni a mögöttünk cigarettázó három lányt, akik hol ülve suttogtak egymás fülébe, hol a sínen egyensúlyozva játszottak térrel és idővel. B. volt közvetlenül mellettem. A vagon harmadik harmadánál Supa dolgozott. Aster és Angel ketten vállaltak be egy teljes felületet. Amíg fönt a temető mellett az idő csak vonszolta magát, odalent rohant, mintha futna a vonat után, hogy ő is elérje. Jobbra pillantva azt láttam, hogy a srácok elborultan dolgoznak, a látványuk pedig még inkább mozgatni kezdte bennem, hogy legyek gyorsabb, pontosabb, és nem is a félelem verdesett a mellkasomban, hanem az izgalom amiatt, hogy mit fogok látni majd a vonat oldalán reggel, amikor visszaérünk a fővárosba fél hét körül.
Öt vagy hat színt használtam. Talán Chagall-kéket, egy világosabb lilát, fehéret, feketét, azt a könnyed, citromhoz hasonlatos sárgát az effektekhez meg valami pasztellszínt háttérnek. A rajz egy darab papíron ott lapult a zsebemben, de gyanítottam, hogy ha elővenném, csak remegne a kezemben a fecni, és a félhomályban alig látnék belőle valamit, úgyhogy végül emlékezetből küldtem föl az egészet. Elkezdtem a betűket tölteni, majd finom átmenetet készítettem a kék és a lila között, amit a sárga pörgetett föl csak igazán. Némi árnyékolás. Selymes háttér a pasztellel. Outline. Előtte térhatás feketével és fehérrel. Azt már tizenhét évesen is sejtettem, hogy nem a bonyolultság a lényeg, és B.-vel mindig arra törekedtünk, hogy legyen igényes, amit hátrahagyunk. Nincsenek fölösleges mozdulatok, köhögés, sem matatás a táskával. Nézelődés, hogy jön-e valaki. Vonatot festeni pont olyan, mint rövid távon futni. Ha csak pillanatokra kihagysz, vesztesen távozol. Nem telt el negyven perc, mire elkészültem a rajzzal, ami négy, darabokra hulló betűből állt, és nagyjából a vagon harmadát fedte le úgy, hogy három ablakra is rámászott a nekem kiosztott bal szélen. Aztán kíváncsian hátrébb lépve már nemcsak a saját rajzomat láttam, hanem ahogy a vagonon háromszor négy nagyon is különféle betű lüktet, majd jött a hátsó pasztellek lappangó selymessége, és hirtelen pár fehér csillanás, mintha erős fény vetülne valahonnan a vonat oldalára. A kontúrok és az arányok is egyre inkább megmutatkoztak, amint újra, már másként idomult hozzá a szemem az éber sötéthez. A vagonunkon nyújtózó mindhárom rajz mélyen belesüppedt a kopottkék fémbe. Idővel B. letisztult, kiegyensúlyozott betűi egyenként siklottak elém, végül Supa háborodott vonalai alkották meg egy aznap már annyit emlegetett név alakját, amibe bele-belehasított a periférián Aster és Angel karaktereinek stílusa és színvilága az utolsó vagon felől. Ott állva nem tudtam másra gondolni, mint hogy gyönyörű és kissé hihetetlen az, ami történik. Hogy ilyen körülmények között is ennyien feltoljuk a cuccot. A körülöttünk ólálkodó csönd, és a látvány, ahogy a többiek még dolgoznak. Akkor nemigen számított, hogy folyamatosan remeg a kezem, tele a szám és az orrom a festék maró ízével és szagával, meg hogy a rám szakadt izzadságtól vacogok.
(…)
– Volt még ott valaki velünk. Kilencen voltunk.
– Nyolcan. Biztos, hogy nyolcan voltunk.
– Egész biztos? A másik vagonra nem festett még valaki más?
– Szerintem nem. Ki lett volna ott?
– Nem vágom, de mintha lett volna valaki.
– Nyolcan voltunk.
– Igen, lehet, hogy festeni tényleg nem festett más. De akkor lehet, hogy egy csaj, nem?
– Miért jött volna három lány velük? Ennyire azért Angelék sem voltak felelőtlenek.
– Rohadtul azok voltak, te is tudod. Imponálni akartak a csajoknak, de ezt simán megtehették volna valami legál helyszínen is. Nem hiszem, hogy a két lány sok mindent fölfogott volna a dolog lényegéből addig, amíg ki nem kellett ugrani az ablakon. Egyébként már akkor kiszúrhattak minket, amikor a többiek fölfelé jöttek, vagy ahogy ott a sorompó közelében álltunk. Festés közben meg tuti.
– Azt mondod?
– Persze, oda lehetett látni. Azt meg nem is értem, hogy maradhattak ott. Nem volt sok esélyünk. Főleg, hogy az a két hülye hajnalban még aztán elment jegyet venni. Teljesen levágós volt, hogy mi történt, és hogy kik is ők.
– Itt van előttem, ahogy elindul nélkülük a vonat, és hogy ott ülnek a padkán, mellettük a zsaruval.
– Bilincsben, basszameg!
– Nekem pont az a gyanús, hogy hatan voltunk a kupéban. Ha utánaszámolok, kijön, de valahogy mégis soknak tűnik.
– A két csaj, Supa és a barátnője, te meg én. Így voltunk bezárva. Úgyhogy igazad volt, összesen nyolcan voltunk.
– Mikor ugrottunk ki, Tolnanémedinél?
– Simontornyánál.
– Egészen odáig vártunk?
– Némedinél zárt be minket a kaller, miután kezelte a jegyeket.
– Te ugrottál ki először.
– Igen.
– Akkor még mozgott a vonat?
– Mozgott hát. A bokrok közé zuhantam. Nem volt valami kellemes. Tudod, hogy sokat szarakodtunk, és csak Simontornya előtt sikerült eldönteni, hogy akkor mindenki ugrik.
– Persze, aztán onnan mentünk föl a nyaralóhoz. A mai napig elég hihetetlen nekem amúgy, hogy a lányok megtették, és hogy nem lett semmi bajuk. Amikor ők ugrottak, állt a vonat, nem?
– Igen, állt, és nagyjából akkor indult el újra, amikor Supára került a sor. Azt már fölegyenesedve figyeltem onnan a töltésről, meg azt is, ahogy aztán távolodik a szerelvény, te meg csak lógsz fejjel lefelé, és egyszerűen sehogy sem akarsz földet érni.”