Árnyak beszéde


Gyöngyszemek, avagy a műfordítás csalafinta szépségei. A blogon igyekszünk bepillantást engedni a könyvkészítés minden fázisába. Ebben a rovatban időről időre egy-egy műfordító is mesél a munkájáról, a nehezen (vagy sehogy sem) megoldható problémákról, az izgalmas nyelvi jelenségekről, a műfordítás műhelytitkairól. Ezúttal a költőként is ismert Falcsik Mari műfordítói vallomását olvashatjuk Joseph O’Connor Árnyjátékáról.

Amekkora munka, olyan nagy öröm számomra, ha több, karakteresen eltérő nyelvváltozatot kell megszólaltatnom magyarul – ezt a szép-nehéz feladatot rótta rám Joseph O’Connor új regényének fordítása is. Az ír próza élő klasszikusaként számon tartott szerző új regényének három főalakja erős, sajátos hangú, elütő karakter: Ellen Terry, korának legjobban fizetett és legünnepeltebb színésznője, Henry Irving, korabeli sztárszínész, a független Lyceum Színház atyamestere, és Bram Stoker, színházigazgató, életében el nem ismert író.

Az Árnyjáték tulajdonképpeni főhőse Stoker, a posztumusz világsikerré vált Drakula szerzője. Ha egy regény egy íróról szól, abba beleágyazódik a regényhős regénye is. A Drakula furcsa, eklektikus mű: mint O’Connor megállapítja, a különböző nyelvi regiszterekkel okosan vezeti az olvasót egyre beljebb figurái világába. Több fordítást átböngésztem, hogy ráleljek az ízre, amit az eredetiben érzett meg O’Connor, aki hangsúlyozza, hogy Stoker újító volt a maga korában, az 1880–90-es években, a Yeats-féle kultúrnacionalizmus idején.

Maga a Drakula is többrétegű nyelvezetet használ, amit a naplók, levelek, más-más személyben elbeszélt történetrészek stb. alkotta mozaikos szerkezet igényel. Ez a struktúra már eddig is sajátja volt O’Connornak, aki a nagyregényekben általában használatos „monolitikus, mindentudó szerzői hangot” gyönyörűnek találja ugyan, de kifejezetten kedveli a szakítást e hagyománnyal. Mint Stoker, ő is úgy dönt, hogy az elbeszélő személyt kénye-kedvére megváltoztatva bármiből formálhat fejezetet: egy hangfelvétel átiratából, vagy – szinte indiszkrét módon – szerelmes levelekből, intim naplóbejegyzésekből. Saját bevallása szerint teszi ezt részben tisztelgésképp a Drakula előtt, de persze azért is, mert abban bízik, hogy e remek eljárás az ő regénye esetében is hatással lesz az olvasóra, aki több felől közelítve személyesebb közelségbe kerül a megformált egyéniségekkel.

Magától értetődőnek tűnik, hogy egy könyvben, ami minden idők leghíresebb vámpírfigurájának megalkotójáról szól, csak úgy hemzsegnek az árnyak. Nemcsak holtaké, az élők lényének mindenféle titkolt árnya is: a múlt, a fájdalmas gyermekkori sérelmek, a be nem vallott szerelmek, a képlékeny szexuális identitás megannyi árnya. És O’Connor figuráit nem pusztán önmaguk többszörös árnyéka követi: egymásra is árnyat vet erős alakjuk. Stokert, aki a jövő hőse, a jelenben tündöklő Terry és Irving árnyékából csak a halála után löki ki az ismertség fényébe. Florence, az író felesége pedig férje árnyékában él.

Élők és holtak árnyai egybekeverednek, sőt, alkotó és teremtménye duplán is: egyszer Stoker és Drakulája, másszor O’Connor és Stokere. Utóbbi kettő abban is azonosságot mutat, hogy mondott regényükkel nemigen ambicionálják az „Írországról író ír író” nemes rangját. Stoker a fent említett elhajlással a maga korának irodalmi divatjától – O’Connor pedig épp ponyvaíró főhősével s azzal, hogy ezúttal nem nemzeti történelmi színteret választ, hanem londoni művészterepet. Azért némi autentikus írség, bár a lehető legkeserűbben és legkomorabban, ebbe a regénybe is jut, és akkor Guinness-sűrűségű, gyilkos mérgű ír balladát is fordíthat a költő, aki – miután úgyis beleszeretett már mindegyik kulcskarakterbe – e setét lehetőségtől csak még boldogabb.

Az író a fiktív és valós figurákat is egybetáncoltatja. Stoker, aki mint kísértet rója London éji utcáit, minduntalan regényhőse, a vámpír gróf árnyába ütközik, akinek alakja a ködben gyakorta összemosódik tekintete előtt e rettegéssel telt idők szörnyeteg gyilkosa, Hasfelmetsző Jack nagyon is valós alakjával, hogy azután mindketten beleolvadjanak Henry Irving narcisztikus, despota személyiségébe. Emellett Stoker, bár saját szemével látja a színház hazajáró lelke, Mina múltbéli eleven lényét, mégis képtelen észlelni a minduntalan közvetlen körötte keringő, őt szólongató lelket. S hogy teljes legyen az átfedés, ez az évszázadokkal korábban meggyilkolt lányanya szellemárnya a regény tán legelevenebb – de mindenképp az egyik legmélyebben érző, legőszintébb és legszenvedélyesebb lénye.

Ám a sok valóságos köd és eszközölt homály csak körbegomolyogja a mű nagyon is élettelin lüktető magját: kevés ilyen élénken hallható regény létezik, mint O’Connor új műve. De illik is ilyennek lennie, ha egyszer egy színház a történéseinek origója: az Árnyjáték – cím ide, árnyak oda – egyáltalán nem valami szellemekkel riogató obskurus kísértethistória, hanem vigorózus színházi regény.

Magától értetődő, hogy a levelek, naplók, formális találkozók révén fennen szól benne a viktoriánus Anglia nyelve. De a Lyceumban, a kornak e független kísérletező színházi műhelyében még inkább magától értetődőn és még hangosabban szól a kor színészcsillagait, nyakas egyéniségeket, csudabogarakat, melósokat, a részeg fűtőtől az önérzetes jelmezszabóig magába olvasztó tarka társulat mosdatlan szájú élőbeszéde, leggyakrabban épp a sztárok szájából a legvastagabb, jó szagos trágárságokkal. Ugyanígy per se szólal meg itt a darabok saját nyelve, Shakespeare kolosszális mondataitól a divatos kis színpadi ócskaságok szenvelgő hangjáig.

És ezenfölül az író is beszél. A legkevésbé sem „monolitikusan”, nagyon is saját nyelven – ha kell, kíméletlenül, mint a rossz házasság legrosszabb pillanatait föltárva, vagy könnyekig meghatóan, mint korosodó hősei hanyatlásának ábrázolásában, és ha kell, nemhogy titkolt, de direkt maró iróniával, ahogy például Wilde bebörtönzése után számol be a korábbi rajongók és barátok gyáva árulásáról, akik megriadva égetik el a nagy embertől kapott leveleiket – még Bram Stoker is… Ám a metszően éleslátó személyiségábrázolás mellett a szerző mindvégig megmarad az általa teremtett és újrateremtett figurák iránti mély, gyöngéd, megértő, szomorú szeretetben: O’Connor nagy író, képes maximálisan együtt érezni a hőseivel, miközben semmit le nem tagad belőlük a szimpátia miatt.

Két kedvencem lett a szereplők közül, az egyik a díszletfestő Harks, ez a csuda lányfiú, a kort jócskán megelőző tiszta bátorságával: szerettem azt a halk, mély, rekedtes, őszinte-öntudatos suttogást magyarul visszaadni. A másik, nyilván és egyértelműen, a drága Ellen Terry, hősöm, akinek portréjával e fordításnak köszönhetően bővült idoljaim arcképcsarnoka. Ellen a saját művészi és életpályát alkotó, erős, markáns, mégis elbűvölően kedves, önálló, hajlíthatatlan, mégis gyöngéd és játékos nők ritka fajtájából való. Nyerses beszédén, egész sugárzó alakján átsüt O’Connor minden értése és szeretete az ilyen nőegyéniség iránt. Imádtam Ellennel járkálni gyönyörű öreg birtokán, Smallhythe-ban, imádtam hazahajtatni vele a Mécsbogár húzta pónifogatán az angol vidéki pirkadatban. És nem tudtam nem kacagva bólogatni, hallgatva, ahogy a férfiakról beszél.

A szerző stiliszta erényei tetten érhetők a lobbanékony, viharos kapcsolataikat szócsatáikban meg- és kiélő ellentétpárok hangjában is. Számomra épp ez az egyik leginkább lenyűgöző tálentuma: hogy hitelesen tud fölidézni kirobbanó, ádáz veszekedéseket. Változatos terepről hozza ezeket: az Irving/Stoker szópárbajokban a zseni despota csap össze a racionális felelős vezetővel, a Stoker/Florence vitákban a művészetnek élő férj a családjának élő feleséggel, a Wilde/Stoker pengeváltásban a hajdan túl közeli diákbarátok, később egy nőért küzdő hímek, míg a Wilde/Irving beszélgetésből csak úgy süt a két nagy művész feszülten bujkáló rivalizálása. A békésebb szituációkban fölcsendülnek a regényt gyönyörűségesen átsimító sokirányú szexuális vágyak hangjai. Keresztbe-kasul az Irving–Stoker–Terry trióban, meghitten a Harks–Stoker párbeszédekben, erős szeretettel a Stoker–Florence kibékülésekben. Külön szót érdemel, milyen egyenes lendülettel üti meg és találja telibe a létezettek megszólaltatását: a főszereplőkön túl egy felejthetetlen jelenetben Oscar Wilde-ot, és egy ugyancsak emlékezetes levélben Walt Whitmant.