Szinte hihetetlen, hogy Michael Ende regénye, a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta –Jim Knopf und Lukas der Lokomotivführer címen – 60 éve jelent meg először Németországban. Az író ezzel a meseregénnyel robbant be a köztudatba, és a rákövetkező évben, 1961-ben már el is nyerte vele a rendkívül rangos Német Ifjúsági Regény Díjat.
Tapodi Rika írása a Nyugati tér blognak
Hogyan lehetséges, hogy egy több mint fél évszázados történet a mai napig friss és izgalmas? Hosszú utat járt be a regény, készült belőle bábfilm, és előadták színházakban, bábszínházakban is. Ám az első igazi, egész estés, élő szereplős nagyfilm mégis napjainkban, 2018-ban készült belőle, amit Németország után Magyarországon is nagy sikerrel vetítettek a mozikban, s látható most a tévécsatornákon. A regény második kötetéből – Gombos Jim és a Rettegett 13– készülő film idén októbertől megy majd a német mozikban, és reméljük, hamarosan nálunk is vetítik majd. A történet aktualitása tehát vitathatatlan.
A regény fordítójaként megpróbálom megfejteni ennek a csodálatos, örökérvényű alkotásnak a titkát.
Az eredeti műnek a nyelvezetén szerencsére nem fogott az idő. A fordításnál tehát nem volt szükség „modernizálásra”. Az egész művet átható, végtelen tolerancia viszont napjainkban rendkívül időszerű. Ez legtöbbször persze indirekt módon, a történetbe ágyazva szerepel, és talán így lehetne összefoglalni: ne ítéljünk elsőre! Ám néha egészen konkrétan fogalmaz az író, a következőket például TurTur úrral, a távóriással mondatja ki: „…a legtöbb embernek van valami különleges tulajdonsága. Gombos úrnak például fekete bőre van. Egyszerűen ilyennek született, és kész, nem igaz? Miért is ne lehetne valaki éppenséggel fekete? Ám sajnos a legtöbb ember nem így gondolkodik. A fehér bőrűek közül például sokan meg vannak róla győződve, hogy egyedül az ő színük az elfogadható, és kifogásolják azt, ha valaki fekete. Sajnálatos, de elég sok ilyen ostoba ember van.”
Az egész mű, beleértve magát a meseszerű, mégis valóságközeli történetet, a kiválóan ábrázolt emberi jellemeket és a majdnem-létező vagy valóságos helyszíneket, remekül be tud férkőzni a gyerekszívekbe. Minden mozzanata emberközeli és egymás iránti tiszteletet, megértést sugároz. Jó modorra biztat, megmagyaráz természeti jelenségeket és kevésbé ismert fogalmakat, de mindezt szinte észrevétlenül, mesébe szőve. Amikor például Nepomuk, a félsárkány böffent egy nagyot az asztalnál, csak mellékes megjegyzés, hogy ő bizony nem tanult jó modort, kitől is tanulhatott volna? LiSzi, a kis mandalai hercegnő se pirít rá Jimre, hogy nem hajlandó megtanulni írni-olvasni, hanem finoman ráébreszti, miért is van erre szükség. A második kötet végére pedig nemcsak a kis hősünk, hanem minden gyerek rengeteg dologra magyarázatot kap, például, hogy kik a vegetáriánusok, mi a délibáb, mi a visszhang, hogyan marad fönn egy hajó (vagy épp egy gőzmozdony) a vízen, milyen táplálékok találhatók a tengerben, és mit okozhat az oxigénhiány, ha egy kis, zárt térben elfogy a levegő.
A legfőbb mondanivaló azonban végigkíséri az egész történetet: a világon nagyon sokféle nép létezik, különböző szokásaik vannak, különböző viseletben járnak és különböző ételeket fogyasztanak. Meg kell tehát ismernünk egymást, el kell fogadnunk és tiszteletben kell tartanunk mások értékeit!
De térjünk át a fordítás szépségeire! Mi is a fordítás? Művészet, hobbi, játék, rejtvény, humorforrás, agytorna, alkotás vagy csupán reprodukálás? (Érdekes módon a munka soha nem jut róla az eszembe!) Nos, ez bizony kizárólag attól függ, mit is fordít az ember. Életem során számtalan csodálatos művet fordítottam, de a legkedvesebb, az egyetlen valóban örökbe fogadott gyermekem Gombos Jim maradt. Hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy én lehetek a kis Jim „magyar anyukája”.
Mit is éreztem, amikor először kaptam kézbe a német eredetit? Elragadtatást, rácsodálkozást, izgalmat, és szinte gyermeki várakozást a következő, majd az azt követő fejezethez közeledve. A gyerekméretűre szabott, rövidke fejezetek ugyanis mindig egy-egy új, küzdelmes, sokszor életveszélyes kalandról szólnak, de már ott rejlik bennük a következő megpróbáltatás ígérete. Lehetetlen volt letenni, az egész regény egy végtelen izgalomfolyam volt! Annyira belemerültem az olvasásba, hogy csak egy idő után esett le a tantusz: az egész történet szójátékokon alapul, tele van beszélő nevekkel, nyelvi leleménnyel. Ettől olyan gördülékeny, lebilincselő, szinte látványos és néha megmosolyogtató. A fordító számára azonban itt kezdődik az igazi megmérettetés.
Van egy mesés, parányi kis sziget, ahol mindenki boldogan és gondtalanul él, így kezdődik Gombos Jim története. Egyszer csak idehozza a postás ezt a gyönyörű, fekete bőrű kisbabát egy csomagban. De vajon ki küldte? És kinek? Valahol messze-messze pedig van egy rettenetes hely, ahol sziklák között, egy mélységes mély völgykatlanban szörnyű sárkányok tartanak fogságban elrabolt gyerekeket. E két helyszín neve Michael Ende regényében Lummerland, azaz a henyélés, a jólét országa, valamint Kummerland, a bánat, keserűség, gyötrődés országa. A történet úgy indul – és ez a tény továbbra is a regény visszatérő, sarkalatos pontja marad –, hogy a postás félreolvassa, összekeveri a két országnevet, így viszi végül téves címre a csomagot az élő kisbabával.
Nos, ezzel a feladvánnyal kezdődött nálunk a családi társasjáték. Mindhárom gyerekem kedvenc szórakozása lett, hogy olyan, magyarul is összekeverhető neveket találjanak ki a történet két fő helyszínének, ami nemcsak, hogy hasonló, de egyben beszélő név is, pontosan kifejezi a két helyszín lényegét. Sok-sok írólapot töltött meg ez a játék, és végül a férjemmel, nagyszülőkkel kibővített családi zsűri döntése alapján megszületett a Gyöngyélet Földje – Szörnylények Völgye párosítás. Az elnevezés végül bevált. Az iskolában, tanítványaim körében láttam, hogy a két országnév szinte szállóigévé vált: szerepelt a rajzaikon vagy legóból épített városaikon feliratként, szerepjátékaiknál helyszínként.
Egy-egy könyv esetében mindig kulcsfontosságú a címe, főként akkor, ha az a főszereplő, sőt több szereplő nevét is tartalmazza. Ugye nem tudnánk már elképzelni Micimackót más néven? Nos, Michael Ende regényének a címe, Jim Knopf und Lukas der Lokomotivführer alaposan feladta a leckét. Manapság már alapszabály a fordításoknál, hogy neveket nem fordítunk le. Jim tehát nyilván megmaradt Jimnek, hiszen a német eredetiben is pontosan a messziről érkezett, fekete bőrű kisfiúra jellemző nevet talált ki az író. A Knopf, azaz gomb viszont már ragadványnév, amit a gyerek később, a nadrágjára felvarrt gomb miatt kapott. Ezt tehát le kellett fordítanom. Jim Gomb helyett viszont, a jobb hangzás és a többletjelentés miatt Gombos Jimre kereszteltem a fiút. De haladjunk csak tovább! Saját csemetéim, és a többi kis kezdő olvasó böngészéséből okulva a Lukast sem lehetett meghagyni, hiszen így, k-val írva a magyar gyerek simán lukasnak (lyukas!) olvasná. Nos, akkor legyen még egy magyarított név: így lett Lukács a másik főszereplő. Komoly felnőttekkel viszont anno, az első kiadásnál vérre menő vitát folytattam, és végül mozdonyvezető helyett sikerült kivívnom a masiniszta elnevezés jogosultságát. Így lett tehát a magyar kiadás címe: Gombos Jim és Lukács, a masiniszta.
A regény címe lehetett volna akár Dzsim Gomb és Lukas, a mozdonyvezető, vagy bármi más is. Elrettentő, bár inkább mosolyra fakasztó példaként viszont hadd másoljam ide a Wikipédiában szereplő címet, és még néhány mondatot:„Jim Button és Luke a motorvezető (németül: Jim Knopf és Lukas der Lokomotivführer)” és „A Morrowland (németül Lummerland) motorvezetője Jim legközelebbi barátja. Nagyon erős és profi szakember, aki képes hurkot köpni. Védjegye az ő csöve, amelyet érzelmi helyzetekben dohányzik.” Nos, ennyit a Google Fordító és a műfordítás közti különbségről… A nevekkel való játékot is sorolhatnám végtelenül, de álljon itt csak néhány példa:
- Frau Mahlzahn: Vicsorné (a szótár szerint: Zápfog asszony)
- Frau Waas: Mitmond néni, nagyothalló ősei után (a szótár szerint: mi asszony, micsoda nő)
- Herr Ärmel: Feszes Úr (szó szerint: Ujj – kabátujj úr)
- Scheinriese: Távóriás, aki csak messziről látszik annak (szó szerint: látszat, utánzat, hamis óriás)
- Tal der Dämmerung: Szürkület Szurdoka (szó szerint: Alkonyvölgy)
- Sursulapitschi: Moncsipancsi, a játékos, pancsoló kis sellőlány
- Schildnöck: Teknökk, a tudós, komoly teknősbéka fiú
A fordítás során külön csemegének számít egy-egy versike vagy dal, aminél mindig az a mérce, megtanulják-e, mondogatják-e majd a kis olvasók. Ebben a könyvben például a tivornyázó, vad kalózok dala volt számomra a legélvezetesebb, aminek a végét, szintén kis magyar áthallással így alakítottam: „Zimezumm, meg egy hordó rum!”. Aztán vannak egy-egy fordításnak humoros oldalai, illetve megható „következményei” is. Amikor az első kötetet fordítottam, ott szaladgált körülöttem a három gyerek. Alig várták, hogy olvassam már tovább és tovább a mesét, így aztán, amint egy fejezet elkészült, máris felolvasást tartottam nekik. Történt egyszer, egy rettenetes komoly résznél, amikor hőseinknek épp sikerül a sárkányt megkötözniük, hogy a történet hirtelen számomra is megdöbbentő, bizarr fordulatot vett. A sárkányra ugyanis rövidgatyát adtak, ami nedves lett, mert bepisilt félelmében, majd a nevezett ruhadarabot kiterítették egy székre száradni… Ekkor körülnéztem, és zord tekintetemet gyermekeimre vetve rögtön fölfedeztem, hogy mindhárman pukkadoznak a röhögéstől. Hát ennyit a kiegészítésekről, amit a kis, buzgó segédszerkesztők beleírnak egy-egy óvatlan pillanatban.
(fotó: Németh Dániel/Kolibri Kiadó)
Felejthetetlen élmény volt viszont találkozásom az igazi, élő Gombos Jimmel! Balázs Eszter főszerkesztő meghívására részt vehettem a Kolibri Kiadó által szervezett könyvbemutatón a Katona József Színházban. Csodálatos színészeink azonban nemcsak felolvasást tartottak, hanem megfelelő jelmezben, és olyan átéléssel adták elő a történet részleteit, hogy óriási sikert arattak a kis közönség és szüleik, nagyszüleik körében. A legmeghatóbb azonban az volt számomra, hogy Gombos Jimet Mészáros Blanka keltette életre. Blanka az egyik legkedvesebb tanítványom volt gimnazista korában. Így aztán, amikor előadás után megöleltük egymást, csöppet sem bántam, hogy én is kormos lettem egy kicsit a valóságos, eleven Gombos Jim pofikájától!
Michael Ende Gombos Jim köteteit tiszta szívből ajánlom minden korosztálynak: nagyobb ovisoknak fejezetenként olvashatjuk esténként, kisiskolások már maguk láthatnak neki, a nagyobbak már le sem tudják majd tenni, az ennél idősebbek számára pedig korosztályra való tekintet nélkül izgalmas olvasmány, ezt bizton állíthatom, mert édesanyám még százegy éves korában is örömét lelte benne.
És ha tovább olvasnál Michael Endéről, akkor kattints ide.