„A történelemben a véletlenek különös ajtókat tudnak kinyitni a jövőbe. És ha kinyílik egy ilyen ajtó, akkor be kell lépni rajta.” – írtaVoltaire. Vajon mit mesél rólunk, nekünk a múlt, és mire tanít? Ha figyelünk, rengeteg mindent megtudhatunk, hiszen az élet nemcsak mikroszinten örökös körforgás, hanem nagytotálban is folyamatosan ismétli önmagát. A krónikásoknak, történetíróknak, archeológusoknak és még számos múltat kutató, múlttal foglalkozó szakembernek köszönhetően ma már jól ismerjük a korábban elfeledettnek hitt eseményeket, szokásokat, azokat a meghatározó személyeket és korszakalkotó találmányokat, melyek nélkül nem ott tartanánk és nem azok lennénk, akik ma vagyunk.
Ezen a héten 5 olyan könyvet hoztunk, amelyekkel 5 különböző történelmi korba kalauzoljuk az olvasókat, hogy mindenki megtalálja a maga tanulságait, levonja a következtetéseit, és ezek segítségével folytassa útját a neki szabott időben.
Lisa Wingate–Judie Christie: Megtalált életek. Az Elrabolt életek című kötet alapjául szolgáló igaz történetek
(Libri Kiadó, fordította: Getto Katalin)
Lisa Wingate író, újságíró néhány éve rátalált egy történetre. Georgia Tann, a memphisi Tennessee Árvaház vezetőjeként az 1920-as évektől kezdődően csaknem 30 éven át több mint 5000 gyereket ajánlott fel örökbe fogadó szülőknek, eltitkolva előlük a tényt, hogy a gyerekek egy része egyáltalán nem árva, hanem erőszakkal vették el őket szegény családoktól, bajba került egyedülálló anyáktól, vagy egyszerűen olyan nőktől, akiknek azt hazudták, hogy csecsemőjük halva született. Ebből a talált sztoriból írta – a megjelenése óta világszerte több mint 2 millió példányban eladott bestsellert – az Elrabolt életek című regényt. Fikció, amely megtörtént eseményeken alapul. Lisa Wingate-et nem eresztette ez a több ezer ember életét örökre meghatározó, felfoghatatlan fájdalmakat okozó, megannyi morális kérdést felvető, napjainkra is kiható régi történet. Nem is szabadulhatott, hiszen többen a regény megjelenése nyomán ébredtek rá saját származásuk, örökbefogadásuk valódi körülményeire, és kezdtek bele a kutatásba, hogy megtalálják igazi családjukat, gyökereiket.
A Megtalált életek tizenötük története, tizenöt igaz és felkavaró történet családról, veszteségről, sorsfordító találkozásról, összetartozásról. Lisa Wingate szerint a történetek megváltoztathatják a világot, ezért tartja fontosnak, hogy – akár regényt, akár riportkötetet ír – elmesélje az amerikai történelem megrázó epizódjait és a hozzájuk kapcsolódó személyes történeteket annak érdekében, hogy a szembenézés révén esélyt adjon sokaknak a továbblépésre.
Robert Antelme: Emberfaj
(Jelenkor Kiadó, fordította: Szegő György; Csordás Gábor)
Auschwitz, Majdanek, Treblinka neve mellett mit mondhat ez a név: Gandershim? A gázkamrák és krematóriumok borzalmai után nem hagy-e hidegen az állati sorba kényszerített, de a haláltáborok lakóihoz képest biztonságban élő deportált rabok sorsa? Robert Antelme-et, miután a francia ellenállási mozgalom tagjaként lebukott, politikai fogolyként Buchenwaldba, majd egy repülőgépgyár kényszermunkatáborába deportálták. 1947-ben fejezte be Emberfaj címet viselő regényét, mely megrázó krónikája annak, ahogy társaival megpróbált ellenállni az örökös éhezés, a mindennapos kegyetlenkedés lélekpusztító hatásának, és a „felsőbbrendű fajt” képviselő SS-szel szemben bebizonyítani: egy emberfajhoz tartoznak valamennyien.
A németek visszavonulása után a foglyokat Dachauig hajtották, itt talált rá a súlyos tífuszfertőzésben szenvedő, fizikailag szinte megsemmisült Antelme-re barátja, François Mitterrand. A megélt borzalmakról szóló regény visszafogottsága, mély humanizmussal párosuló szenvtelen tárgyilagossága és gondolati mélysége tette az Emberfajt Kertész Imre, Primo Levi és Tadeusz Borowski művei mellett a lágerirodalom kiemelkedő darabjává, felejthetetlen tanúságtétellé.
Érdemes elolvasni a könyv „párját”, Marguerite Duras Fájdalom című kötetét, és annak is a címadó elbeszélését (erről a múlt heti 5 könyvben olvashattatok), melyben Antelme felesége, a Szerelmem, Hirosima Oscar-díjas forgatókönyvírója adja közre azoknak a kétségbeesett napjainak krónikáját, mikor férjét várja haza a koncentrációs táborból.
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?
(Helikon Kiadó, fordította: Blaschtik Éva)
Sacha Batthyány 2016-os könyve, egyben önterápiás naplója a második világháború egy kevés figyelmet kapott, de annál tragikusabb eseményét járja körül, amikor a közismert nemesi család kései utóda egy munkatársa révén súlyos családi titokra bukkan. Sacha Batthyány, a Svájcban született és nevelkedett újságíró asztalára „neked meg milyen családod van” felütéssel egy cikket tesz a Neue Zürcher Zeitung újságírója. Az írás főszereplője, Margit néni ugyan ismerős az írónak, hiszen gyermekként többször is találkozott vele Zürichben, de erről a régi történetről eddig mélyen hallgatott a család.
A cikk szerint 1945-ben, amikor a Vörös Hadsereg már a Duna vonalánál járt, az osztrák–magyar határon, a Szombathelytől 15-km-re fekvő Rechnitz, magyarul Rohonc kastélyában Batthyány-Thyssen Margit grófnő bált rendez, amelyen az SS és a náci párt több helyi tagja is részt vesz. Éjfél körül a vendégek egy része elhagyja a kastélyt, és agyonlövi a továbbszállításukra várakozó 180 magyar zsidó munkaszolgálatost. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, mindmáig tisztázatlan, sőt az áldozatok tömegsírját sem találták meg. A háború után vizsgálat és tárgyalás is indult az ügy felderítésére, de sokak szerint a valódi bűnösök megúszták, két tanú rejtélyes körülmények között meghalt, a kisváros lakói pedig kollektív amnéziába estek, és senki nem árult el semmit a tragikus eseményekről.
Batthyány-Thyssen Margit grófnő, a német világbirodalmi törekvéseket anyagilag is támogató acélmágnás, August Thyssen unokája, férje révén került a Batthyány-családba. Az eset után Svájcba menekült, és 1989-ben bekövetkezett haláláig folytatta fényűző életét, az 1945-ös eseményekért soha nem emeltek vádat ellene. És nekem mi közöm ehhez? – teszi fel a kérdést a könyv címe.
Sacha Batthyány keresni kezdi a választ. Utazása a régi Magyarországra, a háború utáni Ausztriába, a mai Svájcba, a Gulag szibériai lágereibe, egy pipázó pszichoanalitikus díványára és egy auschwitzi túlélő Buenos Aires-i nappalijába vezeti. Mindezek során felfedez egy titkot, aminek következtében hirtelen máshogy látja a családját és saját magát is.
Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK. Egy keletnémet család története
(Park Könyvkiadó, fordította: Blaschtik Éva)
Volt egyszer egy NDK. A Német Demokratikus Köztársaság 1949-ben született és 1990-ben hunyt el. A második világháborúban megtépázott generációk úgy hitték, felépíthetnek egy államot, ahol „más” németek lehetnek. Az álmuk azonban nagyon hamar szertefoszlott, s mire az NDK összeomlott, a fiatalok már megkönnyebbülten konstatálták, hogy Kelet-Németországnak végre vége.
1970-ben azonban még NDK-s állampolgárként született Maxim Leo, egy volt francia ellenálló és egy volt francia hadifogoly unokája, egy hippi apa és egy, a szocializmusban hinni vágyó anya gyermeke. Ahogy az NDK, úgy a konfliktusokkal teli évtizedek után Maxim családja is darabjaira hullik. A szerző 18 évvel Németország újraegyesítése után arra vállalkozik, hogy „visszamegy” az NDK-ba, és feltárja, mi szakította el egymástól családtagjait. Levéltárakban kutat, interjúkat készít a még élő rokonokkal, családkutatását mindvégig igyekszik elegáns távolságtartással kezelni. „Elmegyünk a Checkpoint Charlie-hoz, és már messziről látszik, hogy a fal nyitva. Az emberek ujjonganak és kiabálnak. Egy asszony sírva áll mellettünk. Azt mondja, húszéves volt, amikor fölhúzták a falat. »Aztán egyszerűen csak ott volt, most meg egyszerűen megszűnt, az életem meg egyszerűen elmúlt.« Zokog dühében és örömében, én meg azt gondolom, bárcsak sírni tudnék.”
Miközben Maxim Leo megismeri történetüket, arra is fény derül számára, miként és miért bukott meg az antifasiszta atyák által alapított állam.
Lőrinc László: 25 szelfi az Árpád-korból
(Kolibri Kiadó, illusztrálta: Bertóthy Ágnes és Rátkai Kornél)
„Tarkacsu: Nagyapa hol van?
Árpád: Álmos? Ledőlt egy kicsit aludni. Most én vezetek.
Abacil: Nem hiába, Bendegúznak vére!
Vagyokakivagyok: Nono, csak szerényebben. Általam nyer őshazát.”
Milyen lehetett, amikor a történelem nagyjai és kevésbé nagyjai mobilt ragadva életük egy-egy kiemelkedő eseményéről posztolnak, hogy a haverok is lássák? Lőrinc László könyvében pontosan ez történik: mai nyelven szólalnak meg, sokszor nem viselkednek éppen szentként vagy királyként, és minden sztereotípiával dacolnak, csak azért, hogy elnyerjék a kamaszolvasók szívét. A szöveg izgalmas, kifigurázza a közösségi média képmutatását, mégis többet árul el a korról, mint a legtöbb történelemkönyv. A „Hogy volt, hogy nem volt” fejezetekben valós bepillantást nyerhet az olvasó az adott történelmi korba, megismerkedhet a tényekkel: kivel mi történt valójában, mit szeretett, kit vett feleségül, hogyan járt pórul. A könyv és kivételes szerkezete, Bertóthy Ágnes és Rátkai Kornél humorral teli illusztrációi közelebb hozzák a tizenéveseket (és sokszor jól szórakozó szüleiket is) egy olyan régvolt világhoz, ami ma már sok szempontból képtelenségnek tűnne. A folytatás, mely a török korba kalauzol bennünket, szeptember elején kerül a boltokba, hogy senki se maradhasson szelfi nélkül. És ha érdekelnek, hogyan készültek a rajzok, kattints ide.