„Egy, kettő, három… úristen… hat, hét, nyolc!” Elkerekedett szemmel nézem az októberi éjszakán rögzített vadkamera-felvételt. Nyolc farkas! Éjjel kettő múlt valamivel, amikor a mozgásra automatikusan bekapcsolt a fára rejtett kamera. Nézem a vonuló farkasokat a felvételen, és továbbgondolom a menetüket. A Bükk-fennsík határában indul vadászni a falka. Céltudatosan vonulnak az erdei úton, hogy valamelyik meredekebb peremű patak környékén harapófogóba űzve-lepve a muflonrudlit, megszerezzék az akár több napra is elegendő zsákmányukat. Rendkívül jól szervezett egy ilyen vadászat, a falka minden tagja pontosan tudja a dolgát. Ketten-hárman megfuttatják a mufloncsapatot, és fokozatosan a patak felé terelik. Eközben megfigyelik, melyik patás milyen fizikai kondícióval bír, melyik a leggyengébb. A muflonok riadtan a patakvölgy felé szaladnak, de a vízparton megtorpannak egy pillanatra. Ez elegendő ahhoz, hogy az addig a túlparton lapuló ordasok szemből, míg a hajtók hátulról meglepve a muflonokat, lerántsák a legelesettebbet. A farkasok gyorsan esznek, fél óra alatt szinte nyom nélkül eltüntetik a prédát. Jó, hogy ott a patak vize, mert a nagy falásra inni kell!
Az elképzelt jelenet akár a nemrég megjelent Elli H. Radinger-könyvben, A farkasok bölcsessége címűben is szerepelhetne. Ami, bár elsőre etológiai műnek tűnik, valójában nem szakkönyv. Sőt nem is csak a farkasokról szól, talán sokkal inkább rólunk, emberekről. A családról, a nemi szerepekről, az összetartásról, a különböző személyiségtípusok együttéléséről. A bennünk élő farkasokról. Nézem a bükki felvételt, és bízom abban, hogy sikeres vadászattal folytatódott az utolsó farkas elvonultával megszakadt film. S nem egy orvvadász célzott és lőtt. Mert mindenkinek megvan a maga farkasa…
Gyűlölt fenevad vagy idealizált fenséges ragadozó? A farkasok kettős megítélése végigkövethető a történelmen és a művészetben, de fontos nyomokat hagyott a nyelvünkben is. Olyannyira, hogy eltűnt a farkas eredeti ómagyar neve. Tabunak minősült, kimondani sem volt szabad, így lassan kikopott nyelvünkből. A tiltott név használata helyett annak körülíró formája terjedt el, a farkas állat. De nevezték még ordasnak is, ami eredetileg „fekete és barna szőrszálakkal tarkázottat” jelentett, később azonban, elsősorban irodalmi hatásra – Aranytól Mikszáthon át József Attiláig számos írónk, költőnk használta a kifejezést műveiben –, főnévvé vált. Toportyán, toportyánféreg, féreg vagy fíreg és csikasz – ezek mind szinonimái voltak a farkasnak. Ugyanakkor nem feltétlenül különböztették meg a Toldiban is szerepeltetett nádi farkastól, az aranysakáltól, mindkettőt kártékony, veszélyes állatként toportyánnak nevezték. A fene szavunk is sokáig farkast jelentett, ez is jusson eszünkbe, ha kiszalad a szánkon, hogy a fene egye meg. S milyen messze van ez az átkozódó, szidalmazó forma, mondjuk, Pilinszky „magányos farkasától” Fabula című versében:
Lapozgatva Elli H. Radinger könyvét, megismerve a farkasok bölcsességét, talán újragondoljuk azt is, vajon milyen többletjelentése van annak a közmondásunknak, hogy ember embernek farkasa…
Bakó Botond zoológiai szakreferens, Bükki Nemzeti Park Igazgatóság