Ugye emlékeztek még Joanne Harris Csokoládé című regényére? És vajon eszetekbe jutott, hogyan folytatódhatna a bájos Vianne Rocher és kislánya, Anouk története? Akkor remek hírünk van, hiszen a Csokoládé-sorozat folytatódik, itt Az epertolvaj, amellyel azonnal visszaröpülhetünk az álmos francia falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy újra találkozzunk a jól ismert karakterekkel. És vajon van-e jobb időzítés, mint hogy a csokoládé nemzetközi világnapján épp ebbe a történetbe olvassunk bele? Felkészültetek? Akkor vessük bele magunkat az utánozhatatlan Vianne Rocher-féle boszorkánykonyhába!
Joanne Harris: Az epertolvaj (részlet)
„De még most is meg lehet menteni, csak gyorsan kell cselekednem, mielőtt a csokoládé elveszti a rugalmasságát. Leveszem az égőről, és hozzákeverek néhány kocka főzőcsokoládét, majd folyamatosan keverem, amíg a darabok egyenletesen el nem olvadnak. A cigaretták forró, száraz bűze égő falevelek füstjévé szelídült; olyan, mint a kandalló mellett őszi estéken a szabad tűz édes, egyszerű illata.
Próbálj ki. Ízlelj. Tegyél próbára.
A csokoládé már hűlt egy kicsit, visszatért selymes állaga. Visszateszem a serpenyőt a gázra. A fényes felületről aprócska gőzszirmok röppennek fel; olyanok, mint a halott virágok szellemei. Csokoládéból jósolni olyan készség, amit anyám sosem sajátított el. Talán túlságosan népies mágia volt, vagy talán egyszerűen nem bízott a párában felsejlő víziókban. Jobban szerette a tarot-kártyáját, a kopott, ismerős képeket. De a csokoládéval régi barátok vagyunk, hosszú utat tettünk meg együtt, és mindig jól megértettük egymást.
Próbálj ki. Ízlelj.
Átnyúlok a füstön, most már érzem a serpenyő felmelegedett rezének és a csokoládékeveréknek az illatát. A kezeletlen kakaóbab piros, az ősi olmékok itala olyan lehetett, mint a vízzel kevert vér.
Tegyél próbára.
Fekete madárrajt látok felszállni a vörös égre, a füstben olyan a kiáltásuk, mint az apró ezüstreszelékek zörgése. A fekete madár veszteséget jelent. Egy szívünknek kedves személy távozik.
Narcisse? De a csokoládépára a jövőt jósolja meg, nem a múltat idézi. Most érzem a dohány és a kardamom illatát a rézserpenyőből, a Criollo bab szívhangját. Tiszta és állhatatos, mint az emlékezés. Éjszaka tábortüzek mellett és olcsó szállodai szobákban elmesélt történetek illatát hordozza. Gyors, szenvedélyes szerelem, különös csillagok alatt eltöltött ráérős éjszakák illatát, és a folyóét, amelynek ágai a diadalmas tengerhez vezetnek, s azon túl Londonba, Moszkvába, Rómába és Marokkóba, meg még azon is túl, olyan helyekre, amiket csak képes magazinokban látunk, bár a szél olykor elhozza hozzánk izgatóan és csábítóan olyan helyek emlékeztetőit, amiket még látnunk kell, meg kell ismernünk.
Mi lesz Sydney-vel? Reykjavíkkal? Madagaszkárral? Tokióval? Vagy jobban szeretnéd látni Bora-Borát, Tahitit vagy az Azori-szigeteket? Tarts velem, kövess engem, bízz bennem, és neked adom a világot…
De a ravasz szél mindig hazudik: túl sokat ígér, mégis csak szívfájdalmat hoz. A hangja valamikor olyan volt, mint anyám hangja, de most valaki másé lett: kissé elnyújtott, humoros, a nevetéstől rezgő torok mélyén reszelős. Miért szállnak a fekete madarak? Ki miatt? Csak ne Anouk legyen az. Ne Rosette. Túl sokat áldoztam fel, hogy elengedjem a lányaimat a széllel. Akkor hát ki lehet?
Keress meg. Érezz. Nézz szembe velem.”
Joanne Harris Az epertolvaj című regényének fenti részletét Szűr-Szabó Katalin fordításában közöljük.