Egy évvel ezelőtt, 2019. június 3-án hunyt el Térey János. A több rangos irodalmi elismeréssel, köztük Babérkoszorú-díjjal kitüntetett író, költő, drámaíró, műfordító 48 éves volt. Ma rá emlékezünk.
Sárközy Bence írása a Nyugati tér blognak
Édes fiaim!
A mészkőszurdok mentaillatára esküszöm,
Hogy ide akkor is visszajövök,
Amikor már csak a vállatokon.
A tölcsér torkaként elvékonyodó út,
A spirálisan befelé haladó csigalépcső
Legvége mégsem a föld magja, a máglya,
Hanem egy erdei tábor a halálon innen.
Napszítta lakókocsin svájci rendszám.
Nyár, madárhang. Cikázó, fekete macskafarkak.
Arra kérem a szurdok szellemét,
Óvjon minket lombon innen és túl!
Meghalni ugyanide hozzatok.
2015-ben fejezte be János ezt a verset, 2016-ban adtuk ki az Őszi hadjárat című gyűjteményes kötetben, együtt 30 év lenyűgöző verstermésével. Aki olvasta a könyvet, annak nem lehet kétsége afelől, hogy éppen egy éve ilyenkor a magyar költészet egyik legnagyobb alakja hagyta itt ezt a szurdokot – családot, barátokat, és hiába ígéri, többé nem jön vissza a mentaillathoz –, a halálon innen. Mielőtt leültem, hogy ezt az emlékezést megírjam, épp teához szedtem mentát a kertben, Nádasnál ittam először így, Gombosszegen, frissen forrázva, nem szárítottból. János is kóstolta, másik alkalommal ugyan, egy másik nyáron, de ugyanaz alatt a körtefa alatt. Sokat beszélgettünk ízekről és illatokról, amelyek helyekhez, emberekhez, érzésekhez tapadnak.
Akkoriban kezdtünk rendszeresen együtt ebédelni, amikor a Magvető a Szervita térről a Dankó utcába költözött. Korábbról is rémlik néhány ebéd a Városház utcában, a „néninél” vagy a Gerlóczyban, de a kiadó költözése után kerültünk közelebb egymáshoz: végigettük a menüt a felújítás előtti Teleki téri piac lacikonyháiban, aztán beljebb húzódtunk a hatodik és hetedik kerület vendéglőibe, figyeltük a feltörekvő középosztályt, a gasztronómiai nyugatosodást, és értékeltük a ritkán szerencsés, gyakrabban erőltetett fúziót a felejtődő hagyomány és a félreértett sikk között. Két falat és két lesújtó vagy épp felemelő olvasmányélmény ismertetése közti hallgatásokban bámultuk a fiatalokat, az új korosztályokat; figyelhettem, ahogy figyel. Valódi érdeklődéssel, érteni vágyva, ők hogyan vadak, mitől puhulnak, mennyire mások, mint mi voltunk. Egykori arroganciánkra rímel-e az új arrogancia? Ugyanakkor nyitottan, nem révedve nosztalgiával a saját fiatalságunkba… Ahogy a Kilencvenes évek című versében is írja: „Mennyit imádkoztam, hogy legalább a kilencvenes évek iránt / Ne támadjon nosztalgia senki szívében.” És legalábbis a miénkben nem támadt.
Ez a figyelem termékenyítette meg a költészetét, a lírai és az epikus Téreyt egyaránt. Született punkként felpofozta a hagyományt, kacagta a tabukat, provokatívan verselt popkultúráról és politikáról – például A Legkisebb Jégkorszakban, mely nem kevésbé zseniálisan pofátlan lenyomata a butuló időnek, mint egykor volt a Termelési-regény –; poeta doctusként baktatott emblematikus hátizsákjával a maszatosabb régiókban, megmártózott az idegenben, a bőrére tapadt valóságokból wagneri aprólékossággal mítoszt formált, amely képes konzerválni korunk. De mindvégig hű maradt saját intelméhez: „Tulajdonos, vigyázz archívumodra”, majd ugyanennek a versnek (Tulajdonosi szemlélet; 1995) az utolsó strófájában: „Gazdálkodj okosan a hagyatékkal.”
Vidékisége – Debrecen – elkísérte Budapestre, Drezdába, Varsóba és túl az óceánon. Kíméletlenül, akárcsak a minőségérzéke. Olvasva a hagyatékban maradt emlékiratot (a címe: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai, amit szeptemberben fogunk megjelentetni, János 50. születésnapján), teljesen világos, hogy az életmű a végén törvényszerűen visszakanyarodik a cívisvároshoz. Olvasom, és egy év után is az ő hangján szól a fülemben, az ő jellegzetes beszédtagolásával. Olvasom, és hiányzik. Olvasom, és itt van. Itt van velem, és hiányzik. Legjobban talán a közösségi énemnek hiányzik, ahogyan az EP távozása utáni lyukat is évek óta túrázom körbe többedmagammal, akiknek fontos ez a magyar irodalomnak nevezett széttartás. Hasonló mágnes volt János is, önkéntelenül is az összetartozás illúzióját keltve az elidegenülésben. Volt hite – bennem is: követett kiadóról kiadóra. Azután rám (is) bízta a kertjét, hogy gondozzam. Jó nagy kert, belefér egy változó rendszer évtizedeken át identitását kereső nemzedéke. Kísérleti arborétum: a kultúra extrém műtrágyázásának és biohanyagolásának szélsőségeit ugyanúgy képes bemutatni, mint a józan emberi kétely teremtő erejét. Kétségkívül burjánzó. Kétségkívül van a burjánzásában rendszer. Élhető rendszer. „Arra kérem a szurdok szellemét, / Óvjon minket lombon innen és túl!”
A nyitókép Valuska Gábor fotója.