Gyöngyszemek, avagy a műfordítás csalafinta szépségei. A blogon igyekszünk bepillantást engedni a könyvkészítés minden fázisába. Ebben a rovatban időről időre egy-egy műfordító is mesél a munkájáról, a nehezen (vagy sehogy sem) megoldható problémákról, az izgalmas nyelvi jelenségekről, a műfordítás műhelytitkairól. Ezúttal Nick Hornby hamarosan megjelenő új regényének – Olyan, mint te – egy mondatáról esik szó.
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blognak
Előreláthatólag (bár ugyan mit lehet most előre látni?) szeptember közepén kerül a boltokba Nick Hornby új regénye, a Just Like You (Olyan, mint te) – és ígérem, ez megint igazi, hamisítatlan Hornby-regény lesz. A történetről nem szeretnék sokat elárulni – én helyenként a Pop, csajok, satöbbi (erről itt írtunk korábban) remake-jének éreztem: ennek is egy olyan srác a hőse, aki DJ szeretne lenni, úgyhogy bőven van benne zene, természetesen csajok… meg egy kis foci. Hornby az eddigi regényeiben nem foglalkozott túl sokat a politikával, új könyvét viszont akár Brexit-regénynek is nevezhetjük: miközben egy fura szerelem izgalmas történetét olvassuk, az is kiderül, hogy a különböző, Londonban élő emberek mit gondoltak az EU-ból való kilépésről, hogyan készültek a népszavazásra, miről vitáztak. És bár érezzük, hogy a szerző egyértelműen maradáspárti, üdítő olvasni a finoman ironikus (és önironikus) gondolatokat arról, hogy az angol középosztálybeli, liberális értelmiségiek mennyire és miért nem voltak képesek megérteni az ország többségének döntését.
És jöjjön az a bizonyos mondat, aminek apropóján a műfordítás nehézségeiről elmélkedem. A regény főhőse, Joseph, egy huszonkét éves, fekete bőrű srác a szerelmével, Lucyvel vitatkozik a Brexitről. Lucy (ő fehér) rá akarja beszélni, hogy szavazzon a maradásra, és az egyik érve az, hogy ő európainak érzi magát. Josephben viszont nincs ilyen érzés, és el is magyarázza, hogy miért. Például azért, mert Európában – szerinte – jóval erősebb a rasszizmus, mint Angliában: „A francia válogatott a spanyolok elleni meccsre készült – meséli Joseph hevesen –, és videóra vették, ahogy a spanyol edző azt mondta az egyik játékosának, hogy Henry egy fekete szar. Botrány lett belőle, és az edzőt megbírságolták. De bíróságra ment, és ott eltörölték a bírságot. Vagy három évébe került, de elintézte.” (Elnézést kérek az olvasóktól: lesznek még csúnya szavak.)
„Henry is a black shit” – így van angolul a kurzivált rész, és ezt nemigen lehetne máshogy lefordítani, mint ahogy én tettem. De vajon hogyan lehetett ez spanyolul? Mit mondhatott igazából a spanyol edző, és ki volt az? Mert elég nehéz elképzelni, hogy bárki is, aki értett a focihoz akkoriban, amikor Henry játszott (márpedig a spanyol válogatott edzőjének azért biztosan kellett értenie hozzá), „fekete szar”-nak titulálja a világ egyik legjobb játékosát, aki a pályán és azon kívül is maga volt a megtestesült elegancia. Thierry Henryt nem lehetett nem szeretni, és nem lehetett nem elismerni a tudását és az intelligenciáját.
már olvasható lesz magyarul Nick Hornby új regénye
Mindennek utána lehet nézni az interneten, úgyhogy könnyen kideríthető, hogy az eset 2004-ben történt, és a spanyol válogatott edzője Luis Aragonés volt, aki az Arsenalban játszó Reyest próbálta motiválni ezekkel a szavakkal: „Demuestrele a ese negro de mierda que usted es mejor que él.” Azaz „mutassa meg annak a negro de mierdának (a csapattársának az Arsenalban), hogy jobb focista nála”. Nem azt mondta Aragonés, hogy „mierda negra” (annak lenne a pontos fordítása a „fekete szar”), de az angolok felháborodása (mert az óriási volt) első pillantásra jogosnak tűnik, hiszen a kifejezésben benne van a „mierda” és a „negro” szó is – mondjuk, inkább „szaros feketének” lehetne fordítani (?), de az se sokkal korrektebb. Csakhogy aki valamennyire tud spanyolul (és már sokszor hallotta különböző kontextusokban a „de mierda” kifejezést), és esetleg a futball szubkultúrájának a nyelvében is járatos egy kicsit, az rögtön érzi, hogy a spanyol edző „tulajdonképpen” nem ezt mondta.
De innentől átadom a szót Javier Maríasnak, aki a 2004-ben megjelent Traducción y racismo (Fordítás és rasszizmus) című kis esszéjében – amelyben arról elmélkedett, hogy lehetséges-e egyáltalán a műfordítás – ezt az esetet használta példának. Marías azt írja (nagyjából), hogy egy csomó hülye rávetette magát erre az esetre, pedig csak egy jó fordító kellett volna, hogy mindenki megnyugodjon. Mert pontos (magyarázó) fordítással Aragonés szavait körülbelül így lehetne visszaadni: „Mutassa meg annak a feketének, akiről ódákat zengenek (már a tököm tele van vele, de persze meg is érdemli a sok dicsőítést), hogy maga még nála is jobb.” Marías ezután példákat hoz arra, hogy bizonyos szavak a megfelelő kontextusban épp az ellenkezőjét jelentik annak, amit elvileg szó szerint jelentenének. Én is mondok egy példát, talán a legegyszerűbbet: a fekete bőrű dzsesszzenészek (és ma már a rapperek) leggyakoribb szava a „motherfucker” – azt hiszem, ezt nem kell lefordítanom, mindenki érti (mármint a szó szerinti jelentését). De ha az egyik dzsesszzenész egy koncert után azt mondja a másiknak: „You’re a motherfucker”, akkor a legnagyobb elismerését fejezi ki, vagyis azt mondja, hogy „fantasztikus vagy”. Csak apró érdekességként teszem hozzá, hogy az orosz rapkultúra átvette a „motherfucker” szót, és ha egy orosz rapper azt mondja: „mazafaka”, akkor a fordítónak igencsak el kell gondolkodnia, hogy vajon mit akar mondani: művelt rapperként tisztában van vele, hogy ez a legnagyobb elismerés kifejezése is lehet, vagy tényleg meg akar sérteni, mondjuk, egy másik rappert.
Maríasról még annyit, hogy akár egyetértünk vele ebben az esetben, akár nem (mert el tudom képzelni, hogy egyeseket még nem győztem meg, és ők azt mondják, hogy Aragonésnek akkor is más szavakba kellett volna öntenie a gondolatát), az biztos, hogy arról az íróról van szó, akinél érzékenyebben talán senki sem tudja elemezni a nyelvjáték finom árnyalatait, úgyhogy szerintem tekinthetjük szaktekintélynek minden fordítási kérdésben is.
Minderről eszembe jut Wittgensteinnek az a híres mondata is, hogy „Egy szó jelentése azonos a nyelvben való használatával”. Ennek a boncolgatásába most nem mennék bele, mert messzire vezetne – lehet amellett is érvelni ugyanis, hogy mégiscsak van egy ideális jelentés, amely független, mondjuk, a helytelen használatoktól; ugyanakkor Wittgenstein olyan alapigazságot fogalmazott meg, amit a jó műfordítónak ösztönösen éreznie kell. És a jó műfordító a „negro de mierdá”-t biztosan nem fordítaná se „fekete szar”-nak, se „szaros feketé”-nek.
Nem tudom, Hornby olvasta vagy hallotta-e Marías érvelését – ő csak azt írta meg, ami ebből a történetből az angliai fekete bőrű futballrajongók tudatában leülepedett. És ezzel kapcsolatban óvatosan megfogalmaznék végül két tanulságot. Azt hiszem, ez a történet is megmutatja, mennyire fontos, hogy pontosan fordítsunk – a pontosságnak a wittgensteini, azaz nem a szavak pőre jelentését, hanem a használatát hangsúlyozó értelmében. És a másik: bizonyos liberális újságíróknak és közéleti szereplőknek az a hajlama, hogy minden apróságra ráugranak, és rasszizmust kiáltanak ott is, ahol az nincsen, gyakran talán a szándékukkal épp ellentétes hatást vált ki. Mint ebben az esetben is: hiszen a rasszizmus bizonyos formájának nevezhetjük azt is, ha egy angol fekete – mint Joseph – nem kedveli a „rasszista” európaiakat.