Keletre a múltba és a jövőbe


Szeifert Natália, a Kalligram Kiadó szerzője maga is elkötelezett híve a japán kultúrának. Amíg személyesen nem jut el a távol-keleti országba, addig japánul tanul és útikalauzt lapozgat. Legutóbb az Ezerarcú Japán című könyv került a kezébe.

A folyton megújuló lelkesedést, amivel a nyugati ember az 1800-as évek vége óta igyekszik felfedezni a számára egzotikus Keletet, azon belül is a sokáig magába zárt Japánt, azt hiszem, a titokzatosság iránti vonzódás táplálja. Én magam is időről időre felfrissülő érdeklődéssel fordulok e felé a különös ország és kultúra felé, habár még sosem jártam ott. De tervezem.

Nálam egy kis, tusrajzokkal illusztrált verseskötettel kezdődött a vonzalom, még kamaszkoromban. Az ember nagy titkokat sejt a rövid versek mögött már akkor is, amikor még nagyon sok mindent nem tud róluk (s ahogy az idő halad előre, és lassan mégis megtud ezt-azt, annál jobban érzi, hogy sosem fog róluk eleget tudni). Nem tudja, hogy mi a haiku (haikai), a tanka (vaka), mi a jelentősége a rövidségnek, csak hogy megfejtésre vár, idővel rájön, hogy idegen nyelvre átültethetetlen, és hogy egy egész, hatalmas kultúra húzódik mögötte.

Ez a kultúra pedig elképesztő sokszínűségével változatos érdeklődésű embereket vonz magához, ezért ha elkezdődik egy beszélgetés Japánról, sokszor kiderülhet, hogy nincs is közös témánk – ami engem érdekel, az nem biztos, hogy a mangarajongót is érdekli, ami a gasztroturistát, az nem biztos, hogy a geek gamereket is, ami az origamibajnokot igen, az nem biztos, hogy a bambuszerdőben sétáló zarándokot is, és így tovább. Egyszóval nehéz lenne az életnek olyan területét említeni, amelyen ne találnánk valami izgalmasat ebben az országban.

Mivel olyan távoli, az odautazást sokáig szokás tervezgetni – ez mostanában, a pandémia idején különösen így van – és alaposan felkészülni rá, hogy ha egyszer ott leszünk, akkor aztán a lehető legtöbb élménnyel gazdagodhassunk. A járvány ugyan bezárt, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kellett lemondanom a Japánba tervezett utam repjegyeit (mert nem voltak), így hát nyugodtan folytathatom a több éve tartó tervezgetést.

Ehhez kiváló segítség az Ezerarcú Japán. A kötet tetszetős, a japán visszafogottságot jól tükrözi már a kivitele is, szerkezetében pedig igen dicséretes a tematikus felépítés, így ha valaki nem akarja „bekebelezni” egyben az egész országot (és a könyvet), akkor témák szerint kényelmesen váltogathat a fejezetek között. Kiváló minőségű képek, célratörő szöveg, sok hasznos link az egyes témákon belül (az adott téma legközelebbi előfordulási helye zárójelben, oldalszámmal jelezve). Apropó, azoknak, akik még az ismerkedés elején járnak: a japán könyv fogalom a könyvkészítés történelmében. Már a 8. század végén készítettek könyveket (vaszóhon, vahon), méghozzá a mi felfogásunk szerint „fordított” formában, azaz mintha hátulról kezdődne – és ez a mai könyvekre is éppen így igaz. Szóval ha Japánban bemegyünk egy könyvesboltba, és leemelünk egy könyvet, nagy valószínűséggel a bal kezünkben tartjuk majd és a jobbal ütjük fel.

Két nagyon fontos szimpatikus vonása van az Ezerarcú Japánnak számomra: az egyik, hogy nem erőlteti a Hepburn-átírást, hanem a magyar helyesírásnak (és egyébként a szabályoknak is) megfelelően az összes kifejezést egységesen magyar kiejtés szerint írja. Ez igen örömteli, amikor egyre-másra találkozunk különféle kiadványokban (olykor szépirodalomban is) olyan összevisszasággal, hogy olvasó legyen a talpán, aki kitalálja, hogy az adott szót melyik átírás szerint kell kiejteni. Itt nem kell ilyesmivel bajlódni, a japánból átírt szavakban a „c” cé-t jelent, az „s” es-t, van „cs”, „j”, „dzs”, tehát csak ki kell olvasni. Ezt egyébként javaslom is, érdemes hangosan kimondva megízlelni a nyelvet, és talán kicsit a ritmusára is rá tudunk érezni.

A másik, ennél is gyakorlatibb vonatkozású pozitívum az egyes fejezetek előtt álló térkép. A legtöbb, Japánt bemutató könyv a kötet elején igyekszik túllenni a térképdolgon, általában közölnek egy áttekintést az öt fő szigetről, bejelölve a legnagyobb városokat, azután csak utalnak rá (pl. település Okinavától keletre), mire az olvasó kénytelen-kelletlen visszalapoz a térképhez, amit közben be is szamárfülez, mert érzi, hogy ezt az oldalt még sokszor meg kell találnia. Az Ezerarcú Japánban nem kell jelölgetni, minden fejezet elején ott a tematikus térkép, a régiók és legfontosabb látványosságaik, ételeik, jellegzetességeik képe vagy leírása.

A bevezetést és a köszöntőfejezetet (melyben az évszakok speciális japáni változásaival ismerkedünk, valamint roppant röviden és lényegre törően a japán történelemmel) hét, beszédes című fejezet követi: Ezerarcú Japán – a városi és vidéki életről; Időtlen Japán – a klasszikus, képeslapra való Japánról; Innovatív Japán – itt van a high-tech jövő a jelenben; Kreatív Japán – filmművészet, irodalom, manga; Szórakoztató Japán – a tradicionális kabukiszínháztól a J-popon át az otakuk világáig; Ízletes japán – mert nem csak a szusi meg a szoba tészta jelenti a japán konyhát; Egészséges Japán – zarándokoknak és harmóniát keresőknek hőforrásokról, testmozgásról és a japán életfilozófiáról.

Nagy, lehetetlennek tetsző vállalkozás mindezt egy könyvbe sűríteni, ráadásul úgy, hogy áttekinthető maradjon. Bizonyára akadnak témák, amelyeket egyesek hiányolhatnak (mindenki a maga kedvenc területét, nyilván), és nem minden, a könyvben bemutatott szubkultúra érdekel mindenkit, de azt hiszem, ez a kötet tökéletesen alkalmas arra, hogy elkezdjük vagy folytassuk az ismerkedést a Felkelő Nap országával, és tökéletes kiinduló olvasmány az utazás megtervezéséhez. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e annyi pénz és idő, hogy valóban mindent felkeressünk, amihez a könyv kedvet csinál. Csak egyet említek: a színes, egyedi öntésű csatornafedőket. Na, az biztos, hogy nem lehet mindet megnézni, viszont ha ott járunk, mindenképpen nézzünk a lábunk elé is.