Az „első osztályú nyúzómester” (2. rész)


Takács M. József írása a Nyugati tér blognak

100 éve született Boris Vian, a Patafizikai Kollégium transzcendens satrapája. Az évfordulóra emlékező cikkünk első részének utolsó mondata (Már csak azért sem halogathatjuk tovább e kényes és bonyolult kérdés megválaszolását, mert…) félbemaradt. Innen folytatjuk.

…a patafizika alapelveinek ismerete nélkül komoly nehézségekbe ütközne azoknak a Vian-szövegeknek a megértése, amelyekkel az olvasó hamarosan szembesülni fog. Lássuk tehát, hogyan definiálta a patafizikát e tudomány szülőatyja, az Alfred Jarry által teremtett Faustroll doktor: „A patafizika az egyedi tudománya, noha egyesek szerint a tudomány tárgya mindig az általános. Tárgyának tehát azokat a törvényeket tekinti, amelyek a kivételeket szabályozzák, valamint a pót-univerzumot, avagy kevésbé nagyképűen szólva azt a valóságot írja le, melyet a hagyományos helyett láthatunk…” (Csímár Péter fordítása)

A patafizika tehát a kivételeket, a véletleneket irányító törvényeket tanulmányozza, mert Jarry szerint a világban csak kivételek vannak, és a „szabály” csak a kivétel kivétele. Ebből következik a patafizika egyik alappillére, az egyenértékűség elve, amely szerint az ellentétpárokat alkotó elemek – legyenek azok jók vagy rosszak – egyenrangúak, egyformán értékesek. A „bátor” és a „komoly” tehát ugyanannyit ér, mint a „gyáva” és a „komolytalan”, és a „képzeletbeli” semmivel sem kevesebb, mint a „valós”. Ezért lehetséges a patafizikát (szintén Faustroll doktor szavaival) „a képzeletbeli megoldások tudományának” nevezni – e definíciót pedig azonnal érthetővé teszi Boris Vian egyik „találmánya”, amelyet a párizsi Képzőművészeti Főiskolán, 1958 októberében tartott, Építészet és science-fiction című előadásában részletesen ismertetett. Az országúti közlekedés forradalmi megújítását célzó elképzelése lényege a következő: a Párizs és Marseille közötti, 800 kilométeres távolságot az autók sokkal olcsóbban is megtehetnék egy lejtős úton. Ehhez csupán egy-egy, csekély 40 kilométer magasságú emelvényt kellene megépíteni Párizsban, illetve Marseille-ben, majd ezek tetejét a másik emelvény aljával összekötni. A csökkenő magasságú, X alakú betonpillérekkel alátámasztott út így 5 fokos lejtőt alkotna, amelyen az autók a gravitációnak köszönhetően – üzemanyag-fogyasztás nélkül (!) – szépen végiggurulnának. Boris határozottan állította, hogy olcsóbb lenne egy-egy autót (például ellensúlyok felhasználásával) 40 kilométer magasra felemelni, mint 800 kilométeren keresztül benzinnel táplálni, és javaslatának további előnyei között megemlítette azt is, hogy az efféle magasutak nem csökkentenék a termőföldek területét (hiszen a két út alatti sávot meg lehetne művelni), az autósokat pedig tiszta, friss (igaz, kissé ritka) levegő várná a magasban…

Az egyenértékűség elvét jól szemlélteti Boris Vian alábbi két festménye is. A bal oldali az Idén nyáron menjenek el Cannes-ba címet kapta, míg a mellette lévő egy ezzel ellentétes tanács vagy inkább figyelmeztetés – Idén nyáron ne menjenek Cannes-ba –, ám ha figyelmesen megnézzük a képeket, láthatjuk: akár megyünk, akár maradunk, meglehetősen izgalmas kalandokban lesz részünk.

A Patafizikai Kollégiumhoz (a továbbiakban: PK) Boris Vian halála után csatlakozó írók egyike, George Pérec is adott egy támpontot a patafizika fogalmának megértéséhez, mégpedig ekképpen: „Van egy fivéred, aki szereti a sajtot – ez a fizika. Ha lesz egy fivéred, aki szereti a sajtot – ez a metafizika. Nincs fivéred, de szereti a sajtot – ez a patafizika.”

Mindezeket figyelembe véve cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy Vian 1955-ben egyebek között arra is kísérletet tett, hogy kiszámítsa Isten (franciául: Dieu) numerikus értékét – méghozzá több módon (!). Bizonyára azért érzett komoly lelki késztetést erre, mert annak idején Alfred Jarry – mulasztásának következményeivel mit sem törődve – „csak” Isten felületét számolta ki… Jóllehet Boris szerint e vállalkozáshoz „elemi matematikai ismeretek” is elégségesek, nem biztos, hogy megfelelne a „színtiszta igazság” kritériumainak az az állítás, hogy mindig követni tudtam ennek a PK által 1978-ban publikált esszének a matematikai levezetéseit, és némileg bizonytalan vagyok abban is, hogy jól értelmeztem-e bizonyos részeredményeket, ám afelől semmi kétségem sincs, hogy a végeredmény (miszerint Isten = 0) helyes. Ezt azért merem ilyen határozottan kijelenteni, mert Vian rövid magyarázatot is fűzött a számításaihoz, amelyben – nyilván a bigottan vallásos polgárok megnyugtatása céljából – leszögezte, hogy „a nullát számnak vagy egyáltalán valaminek tekinteni eretnekség volna”.

Úgy vélem, a fentiek immár elégséges tudással vértezték fel azokat az olvasókat, akik eddig hűségesen követtek minket a patafizika tekervényes és olykor még a beavatottak számára is kissé rejtélyes útjain. Kitartásuk jutalmául következzék most néhány – általam lefordított – szövegrészlet Vian patafizikus írásaiból, amelyek magyar nyelven eddig nem voltak hozzáférhetők. Az első A tárgy diszkrét megközelítése című előadás részlete, amelyet Boris 1948 júniusában tartott a párizsi Iparművészeti Múzeumban, és amelynek szövegét a PK a szerző halálának első évfordulóján kiadott, 12-es sorszámú – teljes egészében Boris Viannak szentelt – „füzetében” publikálta.

Egy tárgy, amelyet Boris Vian talált fel: a gyóntatógép

„…Több okból is nagyképűség a részemről, hogy a tárgyakról kívánok itt értekezni: egyrészt egyáltalán nem vagyok a kérdés szakértője, másrészt pedig ez komoly témának tűnik; márpedig köztudott, hogy a komoly témákról komoly embereknek kell előadást tartaniuk, és ebben az esetben erről természetesen nem beszélhetünk… […] A tárgyakat alapvetően négy csoportba sorolhatjuk: természetes tárgyak, a megismerést szolgáló tárgyak, az átalakítást segítő tárgyak és végül a mesterséges tárgyak vagy műtárgyak. A természetes tárgyak közé tartoznak a kavicsok, a fák, a csecsemők, a kis halak, a hajszálak, a nagy halak, a zsiráfok, a pincebogarak, a körmök, a méz, a hortenziák, a föld, az analfabéta süketnémák és a beszélni nem tudó állatok. Még számos nagyon érdekes természetes tárgy létezik, mint például a tenger vagy a gyermekláncfű, de vigyázzunk: a természetes tárgyakat gyakran igen nehéz megkülönböztetni a másfajta tárgyaktól. Következzék most a megismerést szolgáló tárgyak csoportja. Ezek működéséhez olykor szükséges lehet az ember közreműködése, mint látjuk azt például a mikroszkóp esetében, amikor is feltételezzük, hogy egy szem belenéz a mikroszkóp csövének vastagabbik végébe, vagy említhetném a fonográfot is, amelyről mindenki tudja, hogy az aljába bezárnak egy apró emberkét, aki rögtön nekiáll énekelni vagy egy egész zenekart utánozni, amint bekapcsolják a készüléket. […] A megismerést szolgáló tárgyak között akadnak kifejezetten tetszetős darabok is, tele drótokkal, tekercsekkel, fogaskerekekkel és üveglencsékkel, fényes, nikkelezett bigyókkal, csövekkel, fogantyúkkal, számlapokkal és további alkatrészekkel, amelyek nem szolgálnak semmire, ellenben könnyen eltörnek. […] E második csoporttal közeli rokonságban állnak azok a használati tárgyak, amelyeket fentebb az átalakítást segítő tárgyaknak neveztem. Ezek olyan eszközök, melyeknek működtetése lehetővé teszi, hogy az előző, illetve a következő csoportba tartozó tárgyakat hozzunk létre a természetes tárgyakból. E szerszámok, melyeknek tipikus képviselője a kalapács, nagyon fontos szerepet játszanak a koporsókészítésben – e tény jelentőségére később még visszatérek. […]

Szóljunk most röviden a negyedik csoportról, amely értelemszerűen magába foglalja mindazon tárgyakat, amelyek nem tartoznak az előző három kategória valamelyikébe – a teafőző fedelétől a katolikus misekönyvig, a kristályvázától a szép keretbe foglalt festményen át a kuglófig –, és rögtön szögezzük le, hogy mindezen csoportok között (melyeket teljesen önkényesen állítottam fel, és amelyeken belül számos alcsoportot is meg lehet különböztetni), szóval mindezen csoportok között jelentős átfedések vannak, minek köszönhetően az egyes tárgyak bizonyos esetekben átkerülhetnek egy másik kategóriába. Így például egy kavics, ami természetes tárgy, rögtön használati tárggyá válik, ha valakit fejbe dobunk vele; ha egy kút mélységének megállapítására használjuk, akkor a megismerést szolgáló tárgynak tekinthetjük; ha pedig odatesszük a kandallóra, műtárggyá lesz. Hasonlóképpen, egy immár működésképtelen eszköz is műtárggyá válhat, s olykor bekerül egy múzeumba, s ekkor már a negyedik kategória egyik alcsoportjába sorolható. És persze egy műtárgy, mondjuk, Veleda gipszszobra könnyen visszaváltozhat természetes tárggyá, elég, ha három évig áll egy parkban, kitéve az időjárás viszontagságainak. Egyébként bármely tárgyból műtárgy lehet pusztán attól, hogy bekeretezik, sőt még ennél is tovább mennék, kijelentvén, hogy minden tárgyat műtárgynak tekinthetünk, amelyet valaki átléptet egy másik kategóriába. Tehát amikor kátrányt, gipszet és madárürüléket kenünk fel egy vászonra, majd kávészemeket szórunk rá, biztosak lehetünk benne, hogy egy műtárgy létrehozásán munkálkodunk. […]

A háború rendkívül fontos társadalmi aktus, mivel mindenkinek lehetőséget nyújt a teljes és tiszta tárgyiasulásra, vagyis arra, hogy az ember holttestté váljon. […] A háborúnak persze van egy nagy kockázata, merthogy abban nem ölnek meg mindenkit, gyakran csak foglyul ejtik az embert…”

Ehhez az utolsó idézett gondolathoz szorosan kapcsolódik az a levél, amelynek első verzióját Boris 1958 decemberében küldte el a PK Nagyméltóságú Alkurátorának, Jean Mollet bárónak, és amelynek javított változata a PK 7-es sorszámú „füzetében” látott napvilágot. Ez a kiadvány két nappal Boris Vian halála után, 1959. június 25-én jelent meg. „…Bizonyosságnak kellett elfogadnom a szomorú felismerést: igen, becsapnak minket; igen, a háborúkat rosszul csinálják; igen, a háborúban harcolók között akadnak túlélők. Ó, elképzelem Nagyméltóságodat, ahogy megvonja a vállát. Elragadta a hév – gondolja rólam halvány mosollyal és azzal a jellegzetes vezéri fejbiccentéssel. Rémeket lát… Teletömték a fejét mindenféle ostobasággal… De nem! Kutatásokat végeztem, és az eredmény meggyőzően bizonyítja állításom igazát. A szörnyű igazság a következő: minden háborúból több ezer katona épen és egészségesen tér haza! Talán nem kell bizonygatnom, milyen pszichológiai veszélyeket hordoz magában a dolgok ilyetén állása: jól meghatározható, hatalmas, szörnyű veszélyeket. Merthogy az az egyén, aki visszatér egy háborúból, törvényszerűen azt fogja gondolni, hogy ez a háború nem is volt olyan veszélyes. Ez a meggyőződés aztán hozzájárul majd a következő háború kudarcához, és oda vezet, hogy senki nem veszi majd komolyan a háborúkat. De ez még nem minden. Az a katona, aki nem ölette meg magát, kudarcélményként éli ezt meg, ezért aztán e fogyatékosságát kompenzálni kívánván, szívesen segédkezik majd egy következő háború előkészítésében. De hogyan is volna képes rendesen előkészíteni ezt az újabb háborút, ha egyszer megúszta az előzőt, vagyis a háború tekintetében voltaképpen már diszkvalifikálta magát? De ismétlem, nem akarom hosszasan ragozni e probléma lelki oldalát. A kérdés társadalmi vetülete sokkal súlyosabb. Íme, mi az eredménye a több tízezernyi derék dolgozó munkájának, akik egész évben reggeltől estig robotolnak, hogy minél több lőszert gyártsanak, hogy életük kockáztatásával veszélyes robbanóanyagokat állítsanak elő szörnyen huzatos üzemeikben, hogy harci repülőket szereljenek össze, amelyeknek szintén nem volna szabad visszatérniük a bevetésről – de amelyek néha mégis visszatérnek. Konkrét esetekről tudok. Mily cudar is ez a világ!

Azt, hogy a felelősség mindezért jórészt az ellenséget terheli, természetesen nem vitatom. Ez kétségtelen tény. Az ellenség sem teljesíti a kötelességét. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy mi is igyekszünk akadályozni őt kötelessége teljesítésében. Pedig ha segítenénk neki, végezhetne velünk az utolsó szálig. Ám mi segítség helyett inkább tűzzel-vassal pusztítjuk, bombákat dobálunk rá, ágyúval, mozsárágyúval lőjük, megszórjuk napalmmal…”

A levél folytatásában aztán Boris tovább lamentál azon, hogy micsoda ostobaság tömegével besorozni a hadseregbe képzetlen amatőröket, akik ügyetlenkedésükkel csak elnyújtják a háborút; megemlékezik a régi szép időkről, amikor a tisztek – beleértve a főtiszteket is – maguk vezették rohamra embereiket, és szépen el is hullottak az ellenség pergőtüzében; felháborodva bélyegzi meg azt a gyalázatos, új szokást, ami lehetővé teszi, hogy a vezérkari tisztek háborítatlanul, teljes biztonságban kvaterkázzanak a frontvonaltól távoli főhadiszállásokon, és eszükbe sem jut hősi halált halni, majd mindezek után arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a háborút túlélő katonákat legokosabb volna agyonlőni…

A háború és a patafizika keresztútján helyezkedik el Boris Vian 1951-ben írt, Tábornokok uzsonnája című drámája is, amelyet csak egy bő évtized múltán, három évvel a szerző halála után ismerhetett meg a közönség, merthogy a PK ekkor, 1962-ben publikálta az addig fiókban maradt háborús szatírát. Az egyenértékűség patafizikus elvét jól példázó színműben a belső gazdasági nehézségeit háborúzással orvosolni kívánó Franciaország csak azért üzen hadat Afrikának, voltaképpen a saját gyarmatainak, mert azok az országok, amelyeket az első körben „ellenségnek” felkér, sorra visszautasítják az ajánlatot. Ez az 1964-ben bemutatott színmű igazi patafizikai gegparádé, amelyben a tábornokok orosz rulettet játszanak a bunkerban, a Tour de France kerékpárversenyt Svédországban rendezik meg, s a szereplők mindeközben olyan megállapításokkal szórakoztatják a nagyérdeműt, mint ez: „Semmi nem zilál szét úgy egy hadsereget, mint a háború”; meg ez: „A humort egy Boblicskin nevű mérnök találta fel 1713-ban Moszkvában”; meg ez: „Semmi nem vidít fel úgy egy katonát, mint egy csokor kardvirág”; és végül ez: „Alszik, mint a bunda? Mint egy mormota? Mint a tej? Mint a lőtt nyúl? Mint a medve? Mint disznó a jégen? Mint szamár a ködben? Mint a fába szorult féreg? Alszik, mint majom a köszörűkövön? Ez igen! Ilyenek ezek a mai tábornokok! Majd adok én nektek!”

Siné illusztrációja a Tábornokok uzsonnájához

„Szép, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Azért jutott most eszembe a szürrealizmus Lautréamont-féle közismert szépségmeghatározása, mert Faustroll doktor (akiről tudni illik, hogy Cserkeszföldön született, méghozzá 63 éves korában), a patafizika atyja is számos hasonlóan frappáns, ám sajnos kevésbé ismert definícióval ajándékozta meg az egyetemes – csakúgy, mint az egyetemi végzettség nélküli – emberiséget. Befejezésül ezek közül nyújtok át egy csokorra valót azoknak a nyájas olvasóknak, akik ennyi patafizikus bolondság után még mindig velünk vannak: „Isten a legrövidebb út zéró és a végtelen közt.” „Az alvilág tüze folyékony vér.” „A ló tulajdonképpen egy zsúrkocsi.”

Száz éve született Boris Vian, Faustroll doktor legjobb francia tanítványa, a Patafizikai Kollégium Transzcendens Satrapája, akinek még a macskája is erősen patafizikus lény lehetett, hiszen úgy hívták: Wolfgang Büsi von Drachenfels.

A. J. után 147-ben, a (nagy) potroh havának 15. napján, a Szent Hólyag ünnepén