Szécsi Noéminek tavaly jelent meg Lányok és asszonyok aranykönyve című kötete, amelyben a szépség, egészség, termékenység és szexualitás témáit vizsgálja a 19–20. század fordulóján. Ezúttal a múlt századforduló személyes higiéniájáról írt nekünk.
Szécsi Noémi írása a Nyugati tér blognak
„Odavezetett a mosdóhoz és szó nélkül beledugta a fejemet a vízbe. Mikor egyszer benn voltam, vígan ment a többi s a finom, illatos szappan könnyű fehér habokban lepte el nyakamat, karomat. Sor került a fogkefére, hajtűkre s végül a csinos ruhára és kötényre is” – írja a Zsófika naplója című századfordulós regény kamasz lány címszereplője, akinek átnevelésére budapesti úriasszony nagynénje vállalkozik. Szembetűnő, hogy a környezet, a ruházat és a test tisztasága milyen fontos szerepet töltött be a leánynevelésben. Nem is kizárólag a személyes higiénia fenntartásának fontossága miatt, hanem mert a lány majdan családanya és a háztartás irányítója, tehát a tisztasági szabályok betartatója lesz, és ezáltal a saját testi higiéniája iránti igényből kiindulva érvényesíti szűkebb és tágabb környezetében a tisztaságot: családtagjaitól kezdve a lakás tisztaságán át a személyzet ápoltságáig.
„Aki nem fürödhetik meg csak sátoros ünnepek előtt, mint falun és pusztákon lenni szokott, az annál nagyobb gonddal mosakodjék” – javasolta dr. Hugonnai Vilma is az Országos Nőképző Egyesület háztartási tanfolyamán. A doktornő fent idézett mondatából is kitetszik, hogy a 19. század végén a higiéniai standardot a napi alapos mosakodás jelentette a középosztálybeli lánykák számára, akik a társadalom más osztályainál jobban hozzáfértek a tisztálkodás eszközeihez. Egy korabeli illemtankönyv is a hideg vízzel való napi mosdásban jelölte meg a testi tisztaság minimumát: „a ki egészségét bosszú ideig meg akarja tartani, annak nagy tisztaságra és az időjárással szemben józan edzésre van szüksége. Mosdáshoz csak hideg vizet használjunk és minden reggel az arczon és nyakon kívül szivacscsal vagy gyapotdarabbal mossuk meg mellünket és hátunkat és azután vastag törülközővel dörzsöljük meg jól. Eleintén, kivált télen, egy kis elszánás kell hozzá; de ha az ember egy ideig rendesen folytatja, akkor még kellemes érzést is okoz.” A hajmosás kifejezetten hosszadalmas elfoglaltság volt, így nem csoda, hogy ezt írja egy századfordulós lap: „A hajat illetve a fejet évente néhányszor mosni is kell, ezt már a tisztaság megkívánja.” Nem csupán a mosáshoz kellett elegendő mennyiségű vizet melegíteni, de hajszárító hiányában egy hatalmas hajzuhatag megszáradása akár két napot is igénybe vehetett: „kiszáradásához 24–36 óra meleg időjárás vagy jól kifűtött lakás szükséges”.
Hugonnai Vilma azt ajánlotta az őt hallgató lánykáknak, hogy aki teheti, az fürödjön meg hetenként kétszer 28 fokos vízben. Ez még a középosztálybeli háztartásokban is nehézségekbe ütközött. Ki várhatta el a cselédtől, hogy minden családtagnak hetente kétszer forraljon fürdővizet? A doktornő szerint a hideg fürdő is megfelel, de abban a víz legfeljebb csípőig érjen, és legfeljebb öt percig időzzenek benne – tovább nyilván nem is akart volna senki. A rendelkezésre álló időben elengedhetetlen a hónalj, a combhajlat és a láb alapos ledörzsölése: „Ily módon sohasem lesz izzadtszagú a ruhanemű, ami különösen nyáron üti meg oly gyakran a szaglásunkat.” A személyes tisztaságot legfőképpen a fehérnemű tisztasága alapján ítélték meg. A doktornő helytelen gyakorlatként említette, hogy még jómódú emberek is egy hétig hordják ugyanazt a fehérneműt. Legalább heti kétszeri cserét javasolt, mondván, napi fürdő hiányában a fehérnemű fogja fel az izzadságot, a testnedveket és a levegőben kerengő port. Az illemtankönyv szerint nőknél a makulátlan alsószoknya volt az igényesség lakmuszpapírja: „magától értetődik, hogy az alsóruháknak kifogástalanoknak és az öltözethez illőknek kell lenniök; a legdíszesebb öltözetű nő, ha ruháját felemelve, piszkos alsószoknyát s öltözetének meg nem felelő cipőt és harisnyát láttat – azonnal osztályozva van, s legyen bármilyen születésű, nem teszi azt a hatást, mit valódi úri nőnek tennie kellene.” A férfi akkor számított ápoltnak, ha tiszta gallérban és mandzsettával járt.
A nők számára külön feladatot jelentett a menstruációs higiénia. A korabeli fehérneműdivat nem feltétlenül foglalta magába a ma ismert alsóneműket. Sokan csupán inget viseltek a ruhájuk alatt, amely azonban nem volt alkalmas arra, hogy megtartsa a felkötőt, ezért volt hozzá szükség tartóövre. „Ha felkötő mellett is vérpecsétet kapott az ing vagy csekély vérzésnél felkötőt nem használunk, akkor okvetlenül szükséges a fehérneműt naponta változtatni” – írja Hugonnai Vilma, amiből egyértelműen kiderül, hogy havikötőt főleg azok viseltek, akiknek erős vérzésük volt, és/vagy teendőik miatt elhagyták otthonukat ezen idő alatt. A nők vagy maguk varrták „havikötőjüket”, vagy patikában vásárolhattak kész terméket, de ez még az 1930-as években is drága árucikknek számított, amelyre nem feltétlenül költöttek.
A századfordulón már a napi rendszeres fogmosást tartották eszményinek, lehetőleg fogkefe és fogpor vagy fogpaszta használatával: „Szükséges tehát, hogy gyakrabban (reggel, este) vízzel kimossuk a szánkat s fogkefe segítségével fogainkról lemossuk a reátapadt ételmaradékokat. A fogak tisztára surlását elősegíti, ha egyúttal fogport is használunk. A fogpor olyan legyen, a melyik nem karczolja meg a fog zománczát. Olcsó és megfelelő fogpor az iszapolt kréta, a faszén por, melyeket néhány csepp menta olajjal meg lehet illatosítani.”
Ami a rendszeres kézmosást illeti, két fórumon nyomatékosították igazán: azok számára, akik betegekkel vagy várandós nőkkel dolgoztak (pl. betegápolási/bábatankönyvben), vagy pedig kicsi gyerekek tisztaságra tanításánál (elemi iskolai tankönyvben). Jó néhány évtizeddel Semmelweis felfedezése után ez volt az az időszak, amikor végre széles körben terjedni kezdett a tudás az alapos kézmosás szerepéről a fertőzések megelőzésében.