Rendkívüli idők


Király Júlia írása a Nyugati tér blognak

Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy vannak a normál idők, amikor minden normálisan működik, bármit is jelentsen ez; és néha-néha beütnek a rendkívüli idők, amikor minden – beleértve a gazdaságot is – másképp, semmiképp sem normálisan alakul. Ezek a rendkívüli idők azonban csak átmenetileg, észrevétlenül rövid időre szakítják meg a világ normális működését.

Mindaz, amit a világ működéséről tanulunk az iskolában (gimnáziumban, egyetemen, az interneten, könyvekből, másoktól), a normális világ, ezen belül a normális gazdaság működésére vonatkozik. Ezt megfigyelve felfedezni vélünk bizonyos törvényszerűségeket, amelyeket akár szép matematikai formuláktól sem mentes modellekben is meg lehet fogalmazni. E gondolkodási keret, e modellek segítségével elemezhetők a gazdaságok, előrejelzések adhatók, sőt a politikusok számára gazdaságpolitikai ajánlások fogalmazhatók meg. Minden gazdaságelméleti elemző, leíró, előrejelző modell a normál időkről szól. És ez rendjén is van: nem lehet úgy élni, hogy az ember folyamatosan azt latolgatja, mi lesz, ha kilép a házból, és fejére esik az az ominózus tégla. Nem, az ember úgy lép ki a házából, hogy megtervezi: még pont van ideje a gyereket bedobni a suliba (bölcsibe, oviba), beér idejében a munkahelyére, a kollégáival ebédel, és este elmegy a párjával színházba. Ahogy egy szokásos, normális nap általában a reggeli terveink szerint működik, akként úgy tűnik, a gazdaság is a normális időkre felírt modellek szerint alakul. Csak aztán közbeszól az ominózus „tégla”: karambolozunk az autóval, megcsúszunk a jeges lépcsőn, a gyereknek torokgyulladása lesz, váratlan átszervezés kezdődik a munkahelyen, jön egy szalmonellafertőzés, egy szemfüles zsebtolvaj áldozata leszünk, vagy ténylegesen koppan az a bizonyos tégla a fejünkön. És minden borul. Bármilyen gyakran fordulnak elő a „téglák” (amelyek, ha így visszagondolunk, nem is olyan ritkák), mégis, reggel, amikor kilépünk az ajtón, egy normális napra tervezünk. Pedig a „tégláknak” általában megvannak az előzményei: rég volt az autó szervizben, szarul működik a fék, a gyerek már napok óta kicsit köhögött, mindig nyitva lóg a táska a vállunkon – ami könnyű zsákmány a tolvajnak –, folyamatosan halogattuk a renoválást, elmaradt a tető megerősítése stb. Ám a tégla érkezése mégis meglepő és váratlan, felborítja a terveinket.

Így vagyunk a gazdasági válságokkal is. A gazdaságban is a normál időkre készülnek a modellek, az előrejelzések, a tervek. Hiszen a gazdaság normál működését megzavaró válságok ritkák. Valóban? Anélkül, hogy belemerülnénk a „mi is pontosan a gazdasági válság” megválaszolhatatlan kérdés elemzésébe, heurisztikusan érezzük, hogy egy államcsőd, amikor az állam nem tud fizetni, vagy kénytelen az adósságát átütemezni, vagy olyan hiperinflációval néz szembe, ami az államba vetett bizalmat totálisan erodálja – az válság. És minden bizonnyal ritkán fordul elő. Valóban? Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először szembesültem az amerikai válságkutatók, Carmen Reinhardt és Kenneth Rogoff híres Most minden másképp lesz (This Time Is Different) könyvében az államcsődválságok ábrájával.

Azon országok száma, amelyek az adott évben csődöt jelentettek vagy adósságátütemezést kértek

Világosan látszik, hogy 1800 óta szinte alig volt olyan év, amikor néhány állam ne nézett volna szembe az államcsőd veszélyével, sőt, általában a megfigyelt 66 állam 10–30 százaléka volt válságos állapotban.

Amikor a világirodalom, de legalábbis a pénzügyi világirodalom legjobb válságelméletkönyvében, Charles Kindleberger Mániák, pánikok, összeomlások (Manias, Panics, and Crashes) című opuszában először lapoztam hátra a függelékhez, ahol felsorolja a kötetben tárgyalt jelentősebb válságokat az 1600-as évek elejétől kezdődően, konstatálnom kellett, hogy két, a világgazdaság szempontjából kiemelt jelentőségű válságperiódus között 10-15 évnél több soha nem telt el. És ez a könyv is a fejlett világra koncentrál, az afrikai válságok vagy a kelet-európai válságok meg sem érintik.

Pánik előtti nyüzsgés a Wall Streeten (Fotó: http://www.ssa.gov/history)

Az esemény, ami kirobbantja a válságot, legtöbbször valami külső, jelentéktelen történés, valóban az „utolsó csepp”, de mindenképp olyasmi, ami megváltoztatja az addigi reményeket, kilátásokat, várakozásokat. Beszakad vagy éppen az égbe szalad az olaj ára – emlékezzünk a múlt század hetvenes éveinek ijesztő olajválságára, ami a nyolcvanas években számos kelet-európai országban szinte leküzdhetetlen adósságválságot eredményezett. Hirtelen esni kezdenek az ingatlan- vagy részvényárak – mikor hetekkel, napokkal korábban még emelkedtek. A 19. század kis és nagy válságai (például az 1869-as magyar, úgynevezett kis válság vagy az 1879-es, már számos országra kiterjedő nagy krach) a leggyakrabban így kezdődtek, de így indult a pusztító 1929–33-as világgazdasági válság is, vagy a világon végigsöprő, 2007-ben kibontakozó globális pénzügyi válság és recesszió. A válság előtt szépen növekvő ingatlanár- vagy részvényárbuborék kipukkad, a mohóság helyét átveszi a félelem, a menekülés a vélt biztosba. Hiába ismerjük az ilyen válságok kialakulásának és lefutásának természetrajzát, a kirobbanása mindig meglepetés. Mert nem akkor és nem ott vártuk. Mert azt képzeltük, hogy nálunk és most ez másképp lesz. A tíz évvel ezelőtti válság tanulságait azóta is próbáljuk összeszedni, értelmezni, miként e sorok szerzője is a tavaly megjelent A tornádó oldalszele című könyvében. Bármilyen meglepetés maga a válság, valójában csak az időpontja és a mérete az, a lefutása érthető, értelmezhető és a hatásai mérsékelhetők, miként ez tíz éve is történt, így nem lett az akkori globális válságból az 1929–33-ashoz hasonló súlyos összeomlás.

2019 őszén az EVK szakkollégiumban válságkurzust tartottam, az itt is már említett Kindleberger-könyvet dolgoztuk fel, végigelemezve a pénzügyi-gazdasági válságok természetrajzát az elmúlt évszázadok példái alapján. Szinte nem is láttunk már mást a történelemben, csak valuta-, bank- és adósságválságokat. Megalapozatlan eufóriát, majd pánikot és összeomlást. Az egyik alkalommal a résztvevők egyik csoportjának arra kellett érveket gyűjtenie, hogy még nem áll robbanás előtt a világ, nem közeleg újabb pusztító gazdasági válság, míg a másik csoport a kialakuló válságjeleket gyűjtötte össze és érvelt a küszöbönálló válság mellett. Mindnyájan úgy érezték, hogy a második csoportnak sokkal könnyebb volt a feladata. A válságjelek feltűnően sokasodtak a világban. És mégsem lett egyik csoportnak sem igaza, mert lett válság, de nem úgy.

Ugyanis van olyan, nem is ritkán, hogy a válságot elindító külső eseménynek, a „szikrának” semmi köze a gazdasághoz. A világtörténelem számos jelentős gazdasági válsága háborúk kirobbanásához vagy végéhez, forradalmak kitöréséhez vagy elbukásához köthető. Avagy egy vírus megjelenéséhez, egy váratlan, nagy erejű járvány kialakulásához, miként a pestis- és kolerajárványokat is számos esetben gazdasági összeomlás, éhínség és éhséglázadás követte. Gondoljunk az 1831-es koleralázadásra, amit nemrég Péterffy Gergely is megénekelt a Kitömött barbárban.

Egy járvány radikálisan megváltoztatja a gazdasági kilátásokat és az emberek várakozásait – tökéletes pánikhelyzetet idéz elő. Megnő, szinte elviselhetetlenné válik a bizonytalanság. A gazdaság normálisnak képzelt működése ilyenkor végleg felborul. Nincs az a modell, amivel előre jelezhető, kiszámítható, milyen súlyosak, mennyire átfogóak lesznek a következmények. Nem véletlen, hogy míg tíz éve a globális válság idején a különböző gazdasági előrejelzések, bár szóródtak, de mégis szűk sávban mozogtak, most teljesen szélsőségesek: csak Magyarország esetében 12 százalékos visszaeséstől kezdve 3 százalékos növekedésig mindent jósolnak az idei évre. Mintha tényleg már csupán a kártyavető asszony tudná, merre is tart a világ…

Ami most bekövetkezett, annak semmi köze nem volt a megtanult gazdasági-pénzügyi válságjelekhez. Annak a minket körülvevő világ évtizedek (évszázadok?) óta tartó módszeres pusztításához van köze. És én azt remélem, hogy ahhoz a „normális gazdasági működéshez”, ami talán soha nem is létezett, de ami a gondolkodásunkban, a modelljeinkben mégiscsak meghatározóan uralkodott, már soha nem fogunk visszatérni, hogy a saját ökológiai környezetünk pusztításának gátat fogunk tudni szabni.