Ma már nem lepődünk meg, amikor egy-egy legendás zenész, háta mögött több évtizedes karrierrel, azzal kerül címlapra, hogy szaftos részletekben bővelkedő életrajzában zenekarának legszebb, legizgalmasabb időszakait, zűrös ügyeit és botrányait tárja a közönség elé. A Judas Priest rajongóinak mégis sikerült meglepetést okozni, hiszen hosszú ideig senki nem akadt, aki megírja a Priest-memoárt. Különösen figyelemreméltó, hogy erre épp az vállalkozott, aki ma már nem tagja a bandának. K. K. Downing több mint 40 évig volt a zenekar oszlopa (gitárosa, dalszerzője, alapítója), de lassan egy évtizede nem zenél együtt korábbi társaival. Életrajza rendkívül szórakoztató és egyszerre elgondolkodtató olvasmány, méltó társa azoknak a sikeres zenészmemoároknak, amelyeket például Ozzy Osbourne, Bruce Dickinson vagy Lemmy jegyez.
KK’s Priest – ez a neve a bandának, melyet az ex-Judas Priest-gitáros, K. K. Downing verbuvált részben szintén ex-Priest-tagokból. Gondolom, nem álmatlan éjszakák sora és piramisban álló, üres sörösdobozok végeredménye ez a roppant fantáziadús név. Arról mindenesetre árulkodik, hogy Downing mester kicsit meg lehet bántva: talán nem vette jó néven, hogy elutasították a bandából, melynek egykor maga is alapító tagja volt. Éppen ötven év telt el azóta, hogy a legendás Judas Priest megalakult. Downing a nagyszabású jubileumi turnén szeretett volna visszatérni a bandához (csak hát „őfelsége, a koronavírus” időközben lefújta az egészet). Ikergitáros tesója, Glenn Tipton helyét szerette volna átvenni, mivel szegény Glenn két éve Parkinson-kórban szenved, így már nem vállalkozhat arra, hogy fergeteges szólóit élőben nyomja.
Downingnak eléggé ambivalensek az érzései az elmúlt harminchét évnyi (!) közös zenélésről, amiről most megjelent önéletrajzi művében, az Éjjel-nappal Judas Priestben részletesen is mesél. Valóban közel négy évtizeden át nyomták együtt a Priestben, és olyan korszakalkotó riffek, ikergitárfutamok és váltott szólók jöttek ki a Tipton–Downing-gitárművek ujjai alól, mint a Tyrant, a Running Wild, a Sinner, a Breaking the Law vagy a Jawbreaker, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Hatásuk akkora volt a metálszcénára, hogy újonnan alakuló együttesek nevezték el magukat egy-egy ütős számuk címéről. Hányan kezdték azzal bimbózó gitártudásuk fejlesztését, hogy a The Hellion/Electric Eye vagy a Rock Hard, Ride Free, netán a The Sentinel akkordjaival tették próbára szomszédjaik tűrőképességét… Bevallom, a gépszíj engem is elkapott 82-ben, amikor megismertem a zseniális Screaming for Vengeance-t, amely szerintem máig is a legjobb lemezük.
És amíg a Tipton–Downing páros a metál világában prémiumkategóriás brandnek számított, kiegészítve egy harmadik metálisten, Rob Halford szintén csúcsbrandnek tekinthető, senki mással össze nem keverhető és utánozhatatlan énekhangjával, addig a Priest díszletei mögött bizony komoly törésvonal húzódott, ami végül az alapító Downing kiválásához vezetett 2011-ben. A zenéjükön felnőve nekem több mint meglepő, hogyan születhettek ma már klasszikusnak számító heavy metal-számok tucatjai az évtizedek alatt úgy, hogy jelentős feszültség vibrált a Priest védjegyének számító két bárdos között. No, nem akarok spoilerezni, Downing angolos visszafogottsággal, gentlemanhez méltón, de mégis elég részletesen ki is fejti a könyvében. (És ne honfitársa, Ozzy „angolos visszafogottságára” gondoljunk!)
Joggal mondhatjuk, hogy ez csak az érem egyik oldala, és hallgattassék meg a másik fél is! Erre nem is kell sokat várni, hiszen most készül Rob Halford önéletrajzi könyve (magyarul a Helikon–Trubadúr kiadásában fog megjelenni), amiből valószínűleg megismerhetjük a bandában ma is játszók nézőpontját is (igaz, Rob mester is tett egy röpke kitérőt 1992 és 2003 között, amíg a szólókarrierjét építette, de aztán végül mégis visszatért a „nevelőcsapatához”).
Mi pedig térjünk vissza a KK’s Priesthez, a „nagy Priest” kihívójához. Tagjai között ott van Tim Ripper Owens, aki két (felejthető) lemezen is beugrott Halford helyére; Les Binks, aki 1977 és 1979 között szintén két lemezen verte a Priestben a bőröket. Bár Ripper kiváló és magasan képzett énekes, aki már a Dio Disciplesben is jól nyomta a szintén metálikon Ronnie James nótáit – erről a Fezenen meg is bizonyosodhattunk –, azért (és itt bizony elfogultságról van szó!) Halfordot ugyanúgy nem tudja maradéktalanul helyettesíteni, mint a kiváló Benzema a galaktikus CR7-et a Real Madridban.
Egy szó, mint száz, készül a KK’s Priest debütalbuma, majd kiderül, vajon az eredeti és az „ellen-Priest” egy súlycsoportba tartozik-e. Addig is egy Priest-„feldolgozás” tavalyról, a Downing–Owens tandemtől:
Ha ilyen lesz a bemutatkozó lemezük is, akkor nincs miért aggódnunk.
Kárpáti Gábor Csaba