Mezei Márk a rendszerváltás éveiben tudta meg a magyartanárától, hogy köze lehet a zsidósághoz, ami annyira foglalkoztatta, hogy jesivákba, kollelekbe, majd a rabbiképző pedagógiumába ment tanulni. Szegeden és Angliában diplomázott, azóta hazai és nemzetközi kommunikációs ügynökségeket vezet. 2018-ban a Kalligram Kiadónál jelent meg Utolsó szombat című regénye, amely abban az évben a Margó-díj rövidlistájára is felkerült.
Márk elolvasta Deborah Feldman memoárját, az Unortodoxot és megnézte az abból készült sorozatot. Ez az ő személyes beszámolója.
Futár hozza a kiadóból Deborah Feldman Unortodox. A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek című könyvét. Egyforma a maszkunk a futárral. Kibontom, aztán „higikendővel” letörlöm. Örülök neki, mert mióta karanténban vagyok, nincs kedvem „rendes” irodalmat olvasni.
Leteszem, aztán mégis felveszem, átteszem az íróasztalomról a kanapé mellé. Valahol figyelmetlenül kinyitom. Üres szavak vastag papíron. Amerikai regények tompa, lélektelen, iskolás mondatai, mintha pauszpapír lenne a gondolatok előtt. Idegen, hamis, gyerekes megfogalmazások, suta helyzetleírások. Félni kezdek, hogy lehetetlen lesz róla írni. Aztán megakad a szemem a mondaton. „Az üres fazék kong a leghangosabban.” Nem jó, de nem is rossz. Jó, de mégsem elég jó. Vagyis nem úgy jó, ahogy szerintem jó egy mondat.
Az első, amit észreveszek, hogy nincsenek átírva a héber/jiddis szavak és kifejezések. Homokpartba dobott szikladarabként merednek elő a szövegből, ami egyébként gazdag és választékos magyarsággal kel életre a lapokon. Megint egy OTD-sztori.
Mi az, hogy OTD sztori? Mi az, hogy BT, FFT, FFB? Nem tudom, hogyan lehet olyan fogalmak nélkül írni egy könyvről, amelyekről a magyar zsidók sem hallottak. Elcsüggedek. Nem lesz ebből így könyvajánló. Átviszem a könyvet a kanapéról az ágyba, este folytatom.
(fotó: Déri Miklós)
Tetszik az alcíme. A másik út. Nem tudom, ki adta, de pontos. Közhelyes a vallásos zsidóságot az úttal (דֶּרֶךְ) szimbolizálni, de hiába gondolkodom, nekem se jut jobb eszembe. Dereh eretz, és akik azt elhagyják, az off-the-derehek (OTD). Szép a borítója. Onnan jön „kifelé” a könyv főszereplője, ahová én egész fiatal koromban „befelé” igyekeztem: a vallásos zsidóság epicentrumába. Amikor elunom, megnézem a híreket. Rengeteg halott New Yorkban. Tele a sajtó a haszidok felelőtlenségeivel.
Azt hiszem, mégiscsak tisztáznom kell néhány fogalmat. Hosszan hezitálok, aztán úgy döntök, hogy inkább belinkelem őket, akinek lesz kedve, majd elolvassa. Maximum megutál érte az oldal szerkesztője, de mindegy, Sorost is utálja mindenki. BT. FFT. FFB. Az utolsó rövidítés felhoz egy csomó koronamaszk-hirdetést is.
Az OTD nem közösség vagy mozgalom, csak egy kifejezés, ami azt a jelenséget írja le, amikor valaki elhagyja az ortodox zsidó közösséget, hogy más utat találjon magának az életben. Valamit, amitől azt hiszi, boldogabbá teszi. Színész, író vagy bármi más lesz, csak szabadon, korlátok nélkül fejezhesse ki önmagát. Azt hiszem, kaftánban is arra vágyik az ember, amit nem kaphat meg.
Elolvasok vagy fél tucat írást a könyvből készült Netflix-sorozat kapcsán. A legjobban azok idegesítenek, amelyek „a nők önmagukra ébredését” találják meg benne, vagy valamiféle liberalizációs üdvtörténetként olvassák. Csak a Freiek szövegei érdekelnek. Na, megint egy kifejezés. Frei.
Hol és mikor csúszott félre a főhősnő élete? Az első, titokban olvasott „gój” könyvnél? A balul sikerült nászéjszakán? A dereh eretz órák mindent felőrlő unalmában? Attól, hogy vezetni tanult? Nosztalgiám támad a könyvtől, éjszaka megnézem a Felix and Meirát.
Aztán csinálok egy „házi listát” az általam ismert OTD-sztárokból. Judy Brown, Shulem Deen, Naftuli Moster, Abby Stein, Melissa Malky Weisz, David Volach, Luzer Twersky, Leah Vincent. Bőven van belőlük, és mindegyik története éppen ugyanolyan, mint az Unortodox Deborájáé, szinte semmi különbség sincs közöttük. Elmennek abból a közösségből, ahol nem érzik jól magukat, aztán örökké visszavágyódnak oda.
Azt hiszem, ha valaki egyszer haszid lesz, az örökké az is marad. Megváltoznak a sejtek a szívében. Kapcsolata lesz a Teremtőjével. Visszavágyódik oda, ahonnan a One of Us szereplői jönnek.
Meghallgatom a belinkelt filmrészletet, amitől úgy szakad fecnikre a szívem, mint egy papírszalvéta. Feladom, nem magyarázom tovább a fogalmakat, nem linkelgetek tovább.
קלי קלי למה עזבתני
Deborah története nem egyedi – ahogy azok az okok sem, amelyek odáig vezettek, hogy valaki elhagyja a vallásos zsidó (esetünkben: szatmári) közösséget. Igen, minél merevebb egy közösség, minél erősebbek az elnyomó közösségi normák, annál könnyebben magára marad, marginalizálódik benne valaki. Igen, minél képmutatóbbak a vezetői, annál nehezebb a vallási normák betartása, annál erősebb nyomással nehezedik az írott szövegek és a hétköznapi tapasztalat közötti diszkrepancia a szív érzékeny tájékaira. És persze valójában lehetetlen a Tóra és a Talmud szigorú értelmezéseit összehangolni a természettudomány ismereteivel. Mégis azt gondolom, jobb FFB-nek lenni, mint Freinek.
A legpontosabban Izzy Posen fogalmaz arról, hogy mit látok én is szépnek a könyvben – és hogy mi az, ami értelmezhetetlen az „individualista” olvasó számára: „Szatmárban nem létezik az én fogalma. Itt nem számít az egyén és hogy ő mit akar. Itt nem érdekes, ki vagy te és hogy mik az álmaid. Itt nem független individuum vagy, hanem egy nagyobb élő organizmus része. Ez az organizmus a családod és a közösséged, és az egyén ebben a nagy egészben kell hogy a saját dolgát elvégezze. Ezzel tud a családjának dicsőséget szerezni, és ezzel biztosítja a közösség fennmaradását. A szatmári nőket arra nevelik egész életükben, hogy a férjük hűséges és támogató társai és a következő haszid generáció anyái legyenek. Itt nem számít, hogy ezt valaki önmaga számára kielégítőnek találja-e, vagy hogy mi érdekli valójában az életben. Csak a közösség életben tartásában játszott szerep a fontos, és az ember megtanulja ezt örömtelinek érezni. Vagy nem. (…) A hétköznapok a vallási kötelezettségek teljesítésével telnek, de ez nem jelenti azt, hogy egy átlag szatmári állandóan a vallással és Istennel foglalkozik. Ez csak a keretrendszert adja, de közben ugyanolyan élet folyik itt is, mint minden más emberi közösségben. Ebédet kell főzni, gyereket kell szórakoztatni, barátokat kell látogatni. Meg kell teremteni a megélhetést, gondoskodni kell az idős szülőkről, és el kell kerülni azokat az embereket a jesivában, akiket nem szeretünk. Ezek az emberek ugyanúgy aggódnak a beteg szeretteikért, gyászolják a halottaikat, örülnek a gyermekeiknek, akik az életük komoly mérföldköveihez érkeztek, mint bárki más. Az emberi érzelmek teljes spektruma megtalálható itt is a szerelemtől a gyűlöletig, az örömtől a fájdalomig, az aggodalomtól a szenvedélyig.” (Köszönet a Kibicnek a fordításért.)
Megnézem az Instán a szerző képeit. Nem hasonlít a film főszereplőjéhez. Se nem szép, se nem ronda, hétköznapi ruháiban is haszid marad a kinézete. Eszembe jut a könyv jelenete, amikor észreveszi leszbikus anyja nevét egy film stáblistáján. Évtizedek óta nem volt kapcsolatuk, ahogy nekem se az enyémmel. Aztán lesz, ahogy nekem is.
Hajnalodik, jólesik letenni a könyvet. Nem ad újat ahhoz képest, amit tudok a szatmári világról, de megint kedvem támad tőle olvasni, ami azért nem kevés ezekben a napokban. Ahogy egy előkerült anya sem.
Még több OTD-könyv, ha érdeklődsz a téma iránt.