Török András írása a Nyugati tér blognak
Budapest március közepétől egy időre olyan lett, mint egy érett asszony, aki hirtelen megfiatalodott. De nem ám egyszerűen az idő fordult vissza, mint egy fantasyben. Mert nem az a naiv, tapasztalatlan, ártatlan szépség lett belőle (mint amikor annak idején belészerettünk), hanem megtartott minden bölcsességet és tapasztalatot, ölelési praktikát, amit évtizedek alatt szedett össze… Épp csak a fizikai szépségét nyerte vissza. És az sugárzik belőle: „Csak a tiéd vagyok.” Ki gondolta, hogy az élet ilyen – ma még felmérhetetlenül költséges – ajándékkal lep meg minket?
A karantén első heteiben Budapest olyan volt, mintha heteken át tartott volna újév reggele. Az ingyenes parkolás aztán véget vetett ennek a röpke kegyelmi állapotnak. De késő délutántól, amikor még le sem nyugodott a nap, az utcák továbbra is tökéletesen elnéptelenedtek. Napközben hamar feléledt a főváros jól ismert megosztottsága, ezúttal a rettegők és a bajra fittyet hányók váltak el egymástól – ők méregetik egymást utálkozva. Napközben Budapestből Koppenhága lett: kevés autózó és annál több biciklista.
A mozgásban lévő autó- és turistatömegek híján előbukkant az utcák szépsége és aránya. Hirtelen mindenki látja az erdőt is, nem csak a fákat. És történik mindez az utóbbi évtized talán legszebb tavaszán – éles ellentétben az egyre mélyülő egészségügyi és gazdasági válsággal.
Fiatal emberként, borotválkozás közben gyakran eszembe jutott egy rég látott film jelenete. Egy fiatal férfi borotválkozott, még dudorászott is jókedvében. És akkor egyszer csak a rádió bemondja: kitört a háború. Nagyon sokáig én is vártam ezt a bejelentést, mintha azért hallgattam volna rádiót ilyenkor, nehogy elhalasszam a nagy bejelentést. Aztán egyre ritkábban jutott eszembe, végül már nem is vártam. De mikor a gyerekeim felcseperedtek, egymás után mindegyiknek – mintegy beavatásként – elmondtam a dolgot. Eddig nem volt háború a mi életünkben – de még lehet.
Felnőtt életem túlnyomó részében Budapestnek először műkedvelő, majd hivatásos megfigyelője voltam. A Kádár-kor vége felé, amikor a mindent átjáró igénytelenség keveredni kezdett a kisvállalkozói forradalom sufnituningjával, gyakran bántott a gondolat, hogy – úgy látszik – rosszkor születtem. Bárcsak a 48-as forradalom idején születtem volna, és megadatott volna, hogy ne érjem meg a világháború kitörését. Láthattam volna, amit Ágai Adolf („Porzó”), hogy a poros, német nyelvű kisvárosból az Andrássy út és a Nagykörút által fémjelzett, európai nagyváros lett: Operával, Zeneakadémiával, több száz kávéházzal, gyönyörű hidakkal, elegáns fürdőkkel, Duna-parti szállodasorral. (Az őrületes társadalmi különbségeket, a nyomort, a korrupciót, bár tanultam róla az egyetemen, jótékonyan zárójelbe tettem, hja, valamit valamiért.)
Ha az ember vár egy kicsit, még most is tud olyan fényképet készíteni, amin csak kihalt utca látszik, emberek nélkül. Egészen feltűnő az önfeledt, bandában járó fiatalok, a hátizsákos idősebb, lelkes, álmélkodó párok, azaz a turisták teljes hiánya. Az idegen szó azért nem tűnt el teljesen az utcákról. Több tízezer külföldi él tartósan Budapesten.
Nincsenek itt a turisták, akiket az emberek többsége nem szeret, nem tudják, milyen fontosak ők Budapestnek, az egész országnak. A turizmus és a vendéglátás a GDP tíznél is több százalékát adja ma Magyarországon. Hát ennek most jó időre vége. Sok idő kell ahhoz, hogy a külföldiek között ugyanolyan népszerű legyen Budapest, mint amilyen még az év elején is volt. De lehet, hogy sose tér vissza ez az aranykor. Halljuk a prófétákat, akik trendfordulót jövendölnek. A fogyasztás lassulására fogadnak, az olcsó repülőjegyek végét jósolják. Ők nem is bánják a lassabb életet, a kevesebb utazást, a kisebb karbonlábnyomot.
Én szeretem a turistákat, nemcsak azért, mert mint útikönyvíró, a megélhetésem részben tőlük függ, hanem azért is, mert ők lényegesen jobban szeretik a szülővárosomat, mint maguk a budapestiek. Szerintük tiszta, biztonságos, szépséges a város, és elképesztő a kulturális kínálata.
Amikor kitört a vírusválság, már csaknem elkészültem a budapestieknek szóló városkalauzom felfrissítésével. Most egy időre félre kellett tennem a munkát – ugyan ki tudja, milyen lesz a város a válság múltán? Bárcsak megtarthatnánk valamennyit az átmeneti jótéteményekből. Jöjjön újra a nagy pezsgés, de legyen minden lassabb. „Slow is beautiful.”
Mint javíthatatlan optimista, bízom Budapest és az ország jövőjében. Három lányomnak most azt mondogatom: Ha háború helyett ezt a nyakunkba kaptuk, akkor jó üzlet. Viszont a koppenhágai irány annyira jó irány! Abból nem maradhatna valamennyi? A háziasszonyi bölcsesség szerint minden az arányokon múlik. Nem lehetne visszakapni minden elmaradt turistát, de a régi autóforgalomnak csak a felét, hogy jobban gyönyörködhessünk a mi másodvirágzását élő városunk ragyogó adottságaiban? Mert a fiatalság és a szépség nem erény. Na de a bölcsesség?
Fotók és szöveg: Török András útikönyvíró, filantrópia-tanácsadó, a Fortepan menedzsere, a Vademecum Hírlevél írója