Atwood és én


Csonka Ágnes írása a Nyugati tér blognak

Atwoodot fordítani jó. Legalábbis én kimondottan élvezem.

Most, hogy belegondolok, először angol szakosként találkoztam a nevével, amikor egy rakás másik könyvvel együtt a Bluebeard’s Egg című novelláskötetét is megvettem egy amerikai egyetemi könyvesbolt kiárusításán. Hazacipeltem, kötelességtudóan elolvastam, felkerült a polcra, és a frissen végzett bölcsész magabiztosságával a „jó kanadai író” címkét ragasztottam rá magamban – akkor még nem sejtettem, mennyi időt fogok később a társaságában tölteni.

Évekkel később aztán szembejött a neve A Szolgálólány meséjéből készült nagy sikerű sorozat kapcsán, ami világszerte Atwood reneszánszát hozta, a magyar könyvpiacon pedig az Atwood-dömping kezdetét: nem sokkal ez után érkezett a Jelenkortól a felkérés, fordítsam le a magyarul addig kiadatlan Alias Grace című regényét. Ezt sorban követték a szerző újabb kötetei, így az elmúlt években egyre szorosabbá vált a kapcsolatom Atwood szövegeivel – lassan kezdem kiismerni őt.

Margaret Atwood (balra) A Szolgálólány meséje forgatásán. A sorozatban Néniként közös jelenete van Elisabeth Moss-szal (jobbra) Fotó: Hulu

De így is folyton meg tud lepni. Az elmúlt hónapokban az az érdekes helyzet állt elő, hogy közvetlenül egymás után fordítottam a legutolsó regényét, a Testamentumokat , majd a legelsőt, Az ehető nőt. Atwood A Szolgálólány meséjének folytatását 80 évesen írta meg, a regény megjelenését hatalmas várakozás, titkolózás és felhajtás előzte meg, Az ehető nőt pedig, amelynek a kéziratát a kiadója először elveszítette, 23 évesen. A legtöbb szerző esetében ilyenkor látványos változásra számít az olvasó/fordító, arra, hogy a két végpont között kirajzolódik egy pályaív. Atwood esetében viszont az a feltűnő, hogy a közben eltelt hatvan év alatt a szerző alapállása mit sem változott.

Atwood minden könyvében egy új világot épít fel, mégis, mindig ugyanazt a témát járja körül: az egyén és a társadalom viszonyát boncolgatja – ahol ez az egyén legtöbbször egy nő, a társadalmat pedig férfiak irányítják.

A felépített világ persze mindig más: a ma is frissnek ható Ehető nőben a hatvanas évek Kanadája, az Alias Grace-ben 19. századi történelmi közeg a háttér, a MaddAddam-trilógiában egy világjárványt követő, apokaliptikus világban járunk, A Szolgálólány meséjében és a Testamentumokban egy teokratikus diktatúra torz disztópiájában. A Cat’s Eye című regény – amelyen most dolgozom, és várhatóan ősszel jelenik majd meg Macskaszem címmel – egy kanadai festőnő életét, kapcsolatait járja körül a huszadik századi izmusok és a változó világ háttere előtt.

Margaret Atwood 1988-ban, a Macskaszem megjelenésének évében
Fotó: Keith Beaty/Toronto Star via Getty

Atwood viszont nem változik, életművében végig következetesen képviseli a kezdetektől felbukkanó témákat. A női nézőpont, a patriarchális diktatúrák természetrajza, a korporációk által irányított, plebszre és elitre tagozódó társadalom víziója, a kontrollját veszített, a fogyasztás szolgálatába szegődött tudomány, a világon végigsöprő járvány mind hátborzongatóan aktuális – elég csak bekapcsolni a híradót. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ezek a témák ma már szinte közhelyszámba menően evidensek – de ne felejtsük el, hogy Atwood volt az egyik első, aki beemelte ezeket a köztudatba, évtizedekkel az előtt, hogy a világ is felfigyelt rájuk.

A témáinak aktualitása szintén közrejátszott abban, hogy a korábban is jó nevű és roppant termékeny Atwoodból időskorára igazi irodalmi szupersztár, valóságos popkulturális ikon lett. A globális hírnévre nagyban rásegített a Szolgálólány-sorozat elsöprő sikere, ami a fordulatos sztori mellett az emlékezetes képi világnak és az instant jelképpé váló jelmezeknek is köszönhető.

És persze nagyban hozzájárult Atwood személyisége is – az azonnal felismerhető, jellegzetes figura, aki szívesen rájátszik a népszerűségére, láthatólag élvezi a ráirányuló figyelmet, de közben szellemes, közvetlen és okos marad – akárcsak a szövegei. Egyszerű, de rafinált, szórakoztató, mégis elgondolkodtató, mindig más, de ugyanaz.

Hát ezért jó Atwoodot fordítani.