5 könyv – gyerekfőszereplővel


Május utolsó vasárnapján mintha több lenne a fagylalt- és vattacukorillat a levegőben, és talán ilyenkor a gyerekekkacajok is hangosabbak. Ez az ő napjuk, ünnepnap, gyereknap – garantált főszerep. E heti válogatásunkban most 5 olyan könyvet hoztunk nektek, melyekben fontos szerepet játszik egy (vagy több) gyerek. Felnőttként a mindennapi rutinok és gondok között gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen is gyerekszemmel rácsodálkozni a világra. Egy remek történet kizökkenthet, felrázhat, és ha egy ifjú főszereplő sorsát követjük oldalakon, napokon át, talán mi is tudunk másképp nézni a minket körülvevő világra.

Lugosi Viktória: Ajvé  (Park Könyvkiadó)

„Vannak fregoli kabátok, más színű a külsejük, mint a belsejük, kifordítva is hordhatók. Ilyen az Ajvé is, másképp olvassa egy felnőtt, és mást lát benne egy tini, de a lényeg ugyanaz. Ahogy Rakovszky Zsuzsa írta a könyvről, »a figurák szeretni valóak és elviselhetetlenek, mintha csak a saját családtagjaink lennének. Pontos, bátor mulatságos és megrendítő. Nagyszerű olvasmány.«

Az Ajvéból kiderül, hogy a fregoli valójában egy szárítóeszköz a múlt századból, abból a korból, amikor a gyerekeknek nem volt számítógépük, mégis éppen olyanok voltak, mint ma, szerették a szüleiket és olykor féltek tőlük, elámultak, mi mindenre képesek, és észrevették, milyen esendők. Így voltunk ezzel mindannyian, ebből tanultuk, milyenek nem akarunk lenni, és csak másodsorban, hogy milyenek akarunk.

Szagoljanak bele a folyosóra kiszűrődő tyúkhúsleves illatába, szippantsanak bele az első almaszagú szappanba, figyeljenek a zajokra, a villamos emeletre felszűrődő tompa zakatolására, a konyhában kiabáló nagymamára, és arra is, ami néma, a szorongásra, a kudarcra, az izzadó tenyérre. De leginkább a szeretetre, azt mondják, hogy az Ajvéból az árad. Aztán lehet nevetni is, mert van miért. Mindig van miért.” – Lugosi Viktória

Emmanuelle Pirotte: Ma még élünk  (Helikon Kiadó, fordította: Takács József)

„Hirtelen felrémlett előtte az az erdőbeli jelenet, amikor ott állt a két katona előtt, akik arra készültek, hogy megöljék. Hallja, ahogy a német katona felhúzza a pisztolyt. Érzi, hogy a férfi habozik, aztán megérzi a fejére célzó katona félelmét is. Akkor megszólal a másik katona. Azon a kissé rekedtes, meleg hangján. Ő fog lőni. Renée tudja, hogy ez a vég, mégis látni akarja ezt a férfit. Megfordul, tekintete a katona szemét keresi a rászegezett fegyver mögött. A német tekintete. Fémes, kifejezéstelen, bár nem teljesen; valami megcsillan a hideg, kék szemben közvetlenül a lövés előtt. Látja, ahogy a férfi szemöldöke megrándul, mintha valami érthetetlen dologgal szembesülne.”

Furcsa történetet mesél el nekünk Emmanule Pirotte francia anyanyelvű belga írónő. A második világháború végéhez közelítve a decemberi ardenneki offenzíva idején talál egymásra Renée, a zsidó kislány és védelmezője, a német katona, Mathias, akivel közösen próbálnak menekülni a változó frontvonalak között a dermesztő földi pokolból. Különös történetük a könyörület és a becsület regénye, azt hivatott bemutatni, milyen vékony határ választja el a gyávaságot a bátorságtól.

Miután élettársának, a filmrendező, forgatókönyvíró és producer Sylvestre Sbille-nek köszönhetően néhány, önállóan vagy a párjával közösen írt forgatókönyvéből film, illetve rövidfilm készült, Emmanuelle Pirotte – történészi munkáját felfüggesztve – az írásnak szentelte magát. Eredetileg a Ma még élünk is kettejük által közösen jegyzett forgatókönyvnek készült, ám mivel a mű filmre vitele egyre késett, az írónő regénnyé dolgozta át. A 2015-ben megjelent regényt eddig 16 nyelvre fordították le, és a könyv nemzetközi sikerének hatására 2019-ben megkezdődött a szerzőpáros által várva várt film forgatása is.

Paulette Jiles: A kapitány küldetése (Libri Kiadó, fordította: Getto Katalin)

Vajon miért szeretné Tom Hanks épp ezt a regényt filmvászonra vinni? Valószínűleg azért, mert megvan benne minden, ami a sikerhez kell. A vadnyugaton játszódik, ahol számos veszély leselkedik az utazóra. Főszereplője egy titokzatos tíz év körüli kislány, akit az indiánok raboltak el és neveltek sajátjukként; ő az angolul szinte nem is tudó, valódi családját és gyökereit nem ismerő Johanna. És ott van Kidd kapitány, a lány hazaszállítását vállaló, minden akadályt legyőző egykori katona. Ez a két figura az olvasó szeme láttára válik idegenből egymásba kapaszkodó apa-lánya párossá. A regény egy hosszú és viszontagságos utazás története, melyben Kidd kapitány a vadnyugatot járva gyakorolja különleges foglalkozását – felolvasóesteket tart a világ híreiből –, hogy aztán megtalálja valódi küldetését: gondjaiba veszi és védelmezi az „elvadult” Johannát, aki szép lassan a bizalmába fogadja őt. A kapitány küldetése szívmelengető olvasmány a szeretetről, a kötődésről és az összetartozásról.

Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol

Az ausztrál Richard Flanagan 2014-ben Man Booker-díjat kapott a Keskeny út északra című regényéért. Az Egy tenyér, ha tapsol a magyarul másodikként olvasható könyve (az eredeti megjelenése 1997-es) is Tasmániába kalauzol minket, ahol egy este a hároméves Sonja végignézi, ahogy édesanyja kisétál a házból, eltűnik a látóhatáron, és soha nem tér vissza. A hiány ettől a pillanattól az apa és a gyermek életének központi részévé válik. Annak az új életnek a reménye, mellyel Bojan Buloh Európából, a második világháború utáni nyomorból érkezett, végképp szertefoszlik. A hiányt az alkohollal próbálja tompítani, amitől a lánya számára egy csapásra elérhetetlenné válik ő, az apa is. Beköltözik közéjük a magány. Egy tenyér, ha tapsol vajon ad-e ki hangot? Vagy csak a hiányzó másik tenyérre irányítja a figyelmet? Ahogy az egyik kritikus írta: „Bojan Bulohnak, a szlovén bevándorlónak hiányzik a hóviharban kisétáló és soha vissza nem térő felesége, lányának az anyja, és kettőjüknek egymás.” A kamasz Sonja elmenekül gyerekkora helyszínéről, de 35 év múlva visszatér apjához, ekkorra „már idegen lett a saját múltjában. A tanult nőben senki sem látná meg a vézna, ijedt kislányt, aki folyton oldalra sandít, váratlan ütésre számítva.” Vajon a köztük támadt időbeli és érzelmi szakadékban, ebben a látszólagos reménytelenségben van-e lehetőségük, hogy mégis megválthassák önmagukat a szeretet erejével? Vajon apa és lánya keze összeér-e, hogy megtapasztalhassák, milyen hangot ad ki két tenyér, ha tapsol?

David Walliams: Rosszfiúk (Kolibri Kiadó, fordította: Vereckei Andrea)

Ben a Gengszer nagyiban ráébred, hogy az unalmasnak tűnő, káposztát pukizó nagymamája sokkal izgalmasabb figura, mint gondolta. A nagy szökés Jackje mindent megtesz, hogy nagypapája dédelgetett álmát megvalósítsa. Az Éjféli banda összefog, és túljár a velejéig gonosz ápolók eszén. Kloé pedig szembeszáll a felnőttek kényelmesen közömbös világával Büdöss úr érdekében…

Walliams gyerekhősei mind erős karakterek, akik gyakran épp a felnőttek miatt kerülnek nehéz helyzetbe, és gyakran saját erőből kell megoldást találniuk rá. A Rosszfiúk Márkja is pocsék helyzetben van. Az apukája tragédiák sorát éli át: egy balesetben elveszti a lábát, aztán a feleségét, végül a munkáját is, majd börtönbe kerül. Ám Márk nem törődik bele, hogy az élet ilyen rútul elbánt vele: furmányos pénzvisszarablást eszel ki, szökést tervez a börtönből és leszámol a maffiával, csak hogy visszakaphassa az apukáját. Vajon mi a titka? Talán csak annyi, hogy önzetlenül szeret. Miközben a felnőttek folyton trükköznek, elárulják egymást vagy megalkusznak, Márkot mindvégig tiszta szándék vezeti.

Walliams gyerekszereplői bátrak, találékonyak, kooperatívak, hisznek az ügyükben és készek érte kockáztatni. Minden gyerekségük és gyengeségük ellenére (Márk is csak 11 éves!) szupererősek – mégsem az erejük méricskélésére koncentrálnak (mint néha mi, felnőttek), hanem a céljukra. Ezt a meglehetősen fontos üzenetet Walliams fergeteges humorba és izgalmas akciókba csomagolja – ezek után pedig senki sem csodálkozhat, hogy a regényei rendre a sikerlisták élén landolnak.