Ezekben a fociban (is) ínséges időkben, amikor az emberen kezdenek jelentkezni a kóros elvonás tünetei, jobb híján fifázni kezd a fiával, és lejátssza a jelenleg félbeszakadt BL kieséses szakaszát (fanatikusabbak kezdhetik az őszi csoportkörökkel is). És ha már a kontrollertől kifakadt a vízhólyag a hüvelykujján, békésebb vizekre evezhet, és a tenyerébe fektethet egy könyvet, ami mi másról is szólna, mint a fociról.
Tegyünk így mi is, és vegyük a kezünkbe a Focihősök sorozat 9. részét, amely a kiváló középhátvéd, Sergio Ramos irigylésre méltó karrierjét mutatja be könnyen emészthető stílusban. A könyv elsősorban a kamaszodó fiatalságnak szól, de annyiban remek kihívást jelent gyakorló apukáknak is, hogy a kütyüvakságban szenvedő, ifjú madridistát észrevétlenül az olvasás mágikus világa felé terelje.
Lassan ott tartunk, hogy aki a dobókockát meg tudja különböztetni a focilabdától, hallott már a világbajnok, kétszeres Európa-bajnok és a Real Madriddal négyszeres BL-győztes spanyol védőről, akinek a pályán képviselt stílusát mi sem írhatná le tömörebben, mint hogy négy piros lapjával (!) rekordernek számít a Bajnokok Ligájában legtöbbször kiállított játékosok között is.
Ám a capitán védelemben játszott nélkülözhetetlen szerepét jól szemlélteti a Real tavalyi, Ajax elleni visszavágója, ahol Ramos hiányában a királyi gárda kínos, 4–1-es vereséget szenvedett a Bernabéuban (!), és kiesett a nyolcaddöntőben. Ramos valóban egy áthatolhatatlan kőszikla, akibe már több üveglábú csatár bicskája is beletört – erről talán a barcelonai évei alatt számos közvetlen tapasztalatot szerző brazil üstökös (és rossz nyelvek szerint talajtornász), Neymar tudna a leghitelesebben nyilatkozni, bár a hatszoros aranylabdás Messi is összeakasztotta vele párszor a bajszát.
A klubfoci világában az egyik legnagyobb presztízsűnek számító Clásicók (Real–Barca rangadók) a 2010-es évek elején kezdtek egyre jobban eldurvulni (erős túlzással, de vonható némi párhuzam a Fradi–Dózsa összecsapásokkal). A pályán elmérgesedő párharc és a túlzott rivalizálás rányomta a bélyegét a számos Barca- és Real-játékosból álló válogatott hangulatára is. Ramos azonban ekkor is megcsillantotta kivételes vezetői képességeit. Hamar belátta, hogy minden idők legerősebb spanyol válogatottja csak a játékosok összetartásával érhet el ismét jó eredményt a 2012-es Eb-n, ezért igazi vezéregyéniségként békejobbot nyújtott Iniestáéknak . A nemes gesztus jutalma egy újabb spanyol Eb-trófea lett.
A hátvédeket nem azért veszik, hogy ontsák a gólokat. Ramos azonban ebben is kivétel: higgadt és biztos lábú tizenegyes-értékesítő, emellett kiemelkedő fejesei sokszor képesek megfordítani sorsdöntő mérkőzéseket. Többek között a városi rivális Atléticónak vannak erről keserű emlékei, elég csak a 2014-es BL-döntőre gondolni, amikor az utolsó percben Modrić tökéletes szögletéből fejesgólt szerző Ramos döntetlenre mentette az elveszettnek hitt finálét. A hosszabbításban szárnyakat kapó Real 4–1-re átgázolt a matracosokon, megszerezve a várva várt Décimát (a Real 10. BL-trófeáját).
Szegény Atléticót még az ág is húzza, főleg ha ez egy déjàvu-érzéssel is jár. Cseles gyerek ez a sors, történt ugyanis, hogy a két madridi gigász két évvel később ismét összefutott – na hol? – a BL-döntőben. Eleinte úgy tűnt, a dolgok mintha megfordultak volna: Ramos szerezte az első gólt, amire az Atléti a második félidő elején válaszolt. Ismét 1–1 a rendes játékidő végén – hosszabbítás. Az állás azonban már nem változott, jöttek a mindent eldöntő büntetők. Az első három kört mindkét csapat értékesítette, majd negyedikként a szokásos 4-es számot viselő Ramoson volt a sor, aki most sem hibázott. Végül az i-re a pontot a másik galaktikus, Cristiano Ronaldo tette fel, hogy pár perc múlva Zinedine Zidane csapata újra a magasba emelhesse a BL-trófeát.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Sergio Ramos mind a spanyol válogatottal, mind pedig a Real Madriddal történelmet írt. A története azonban még nem ért véget, reméljük, hamarosan ismét láthatjuk a képernyőn a menetelését. Addig is olvassuk a Focihősöket!
Kárpáti Gábor Csaba