M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blognak
Portrévázlat (igazi és képzelt beszélgetésekkel) Szvetlana Alekszijevicsről, aki a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége (lett volna)
Szvetlana Alekszijevics, a Nobel-díjas belorusz (egyben ukrán, orosz, szovjet és európai) írónő látogatására mindkét kiadója, a Helikon és az Európa is nagy izgalommal készült. Új, egységes köntösben jelentek meg a könyvei, Az utópia hangjai-ciklus, benne a Nők a tűzvonalban, vagy a Csernobili ima (ez az az Alekszijevics-mű, ami alapján a világsikerű Csernobil-sorozat készült). Egyszóval igazi világsztárt fogadhattunk volna, aki maga is alig várta, hogy újra Budapestre jöhessen. Ahogy az egyik telefonbeszélgetésünk során elmondta, életében csak egyszer járt itt, még a „szocialista” időkben.
„– Nem sok mindenre emlékszem, de a gyönyörű épületekre igen.
– Akkor egy kis városnézést is szervezünk, jó? Majd mesélek történeteket a nevezetességekről.
– Nagyszerű, történeteket akarok hallani. Nem kell hivatalos idegenvezető, majd maga elmondja nekem azt, ami tényleg érdekes.
– Na és a vacsorák?
– Ja, igen, kérdezte az e-mailjében, hogy szeretnék-e nagy vacsorákat. Rendben, valamelyik nap szívesen találkozom a kiadóimmal és a fordítóimmal, de az első este vacsorázzunk csak kettesben, jó? Fáradt leszek, és kellemes lesz egy »jegyinomislennyikkel« beszélgetni.”
Azt hiszem, mindig büszke leszek rá, hogy Szvetlana Alekszijevics „jegyinomislennyiknek” nevezett, holott még semmit sem tudott rólam azon kívül, hogy én adom ki a könyveit Magyarországon. Egyetlenegyszer találkoztunk, 2000-ben, egy könyvfesztiválon, talán egy évvel az után, hogy megjelent a Fiúk cinkkoporsóban, de ő aligha emlékezett erre a találkozásra: egy könyvvásáron én is dedikáltattam az egyik könyvét – nagyon megörült, hogy megismerheti a magyar kiadóját, de a beszélgetésünkre már nem emlékszem, csak arra, hogy kedves volt, közvetlen; én pedig utána sokáig kínlódtam – ki kellene adni a többi könyvét is, de hát a Fiúk cinkkoporsóban alig pár száz példányban fogyott el…
Az a bizonyos szó, a „jegyinomislennyik” nagyjából azt jelenti, hogy „elvrokon”, „elvbarát”, vagyis olyan ember, aki ugyanúgy gondolkodik, mint te. „Egyformán gondolkodó.” Tűnődtem, vajon tényleg egyformán gondolkodók vagyunk-e, és eszembe jutott az az este, amikor Moszkvában (mert havonta kábé egy hétig ott élek a feleségemmel, pontosabban éltem a vírus előtt) átmentünk a szomszéd házaspárhoz vendégségbe. Bemutatkoztam, valahogy szóba került, hogy például Szvetlana Alekszijevics könyveit is kiadom, mire óriási vita, sőt majdhogynem veszekedés tört ki férj és feleség között. Az asszony (bölcsész, egyetemi tanár) nagyon lelkes lett: Alekszijevics fantasztikus, a nemzet lelkiismerete (még ha belorusz is, de az nem számít) és így tovább… Aztán a férje viszolyogva elkezdte fröcsögni az orosz, mondjuk úgy, félhivatalos álláspontot: hogy Alekszijevics csak egy átlagos újságíró, aki az oroszgyűlölete meg a Putyin-ellenessége miatt kapta meg a Nobel-díjat és így tovább. Végül lecsillapodott, és mogorva képpel ugyan, de végighallgatta a vendéget, mármint engem. Én pedig kicsit zavarban voltam, de azért elmondtam, amit gondolok, vagy annak legalábbis egy részét: hogy Alekszijevics nagyon fontos dolgot művel azzal is, hogy megszólaltatja a „szemtanúkat”, azokat az embereket, akik csupán elszenvedői a történelemnek; meg azzal is, hogy alapvetően női nézőpontból ábrázolja a háborúkat, s így neki köszönhetően teljesebb és igazabb képet kapunk róluk… Érdekes este volt, és igazi „egyformán gondolkodóként” megvédtem Alekszijevicset.
Persze nincs olyan, hogy „egyformán gondolkodó”, gondolom (csak egyformán nem gondolkodók vannak) – elképzeltem például, ahogy azon a vacsorán (amit annyira vártam) szóba kerül majd Alekszijevics feminizmusa, és miközben alapvetően egyetértek vele: igen, szebb lenne a világ, ha a nők nagyobb, pontosabban a férfiakkal egyenlő szerepet kapnának a dolgok irányításában, és az is rendben van, hogy külön kiadót hozott létre, amelyben csak nőket fognak kiadni, de időnként ráncolom a homlokom, amikor olyasmiket olvasok nála, hogy a férfiak eleve szeretnek háborúskodni, hogy ez beléjük van kódolva, mint ahogy az is, hogy nem érdeklik őket az élet apró szépségei és a többi…
Beszélgetnénk a járványról (ami, tudom, illogikus: ha beszélgethetnénk, akkor nem lenne járvány) – arról, hogy a Csernobili ima című könyvéről azt mondta: nem is annyira a jelenről, inkább a jövőről írta. Hogy Csernobil után ilyen világban fogunk élni: új, láthatatlan ellenséggel küzdve, amivel szemben az ember, aki olyan nagyra tartotta magát a tudományával, tehetetlen. És tessék: itt van az újabb láthatatlan ellenség…
Megkérdezném, milyen egy kis ország első Nobel-díjasának lenni. Az ember azt gondolná (mármint a tájékozatlan ember), hogy ott mindenki büszke rá. Csakhogy a Nobel-díj odaítélésekor Alekszijevics hivatalosan lényegében nem létezett hazájának politikai – és kulturális – vezetése számára: a könyveit nem árulták, a tévében-rádióban nem szerepelhetett. Lukasenko egyébként gratulált neki a Nobel-díjhoz, és Alekszijevics egy interjúban azt mondta, ha az elnök hívná, akkor azért találkozna vele. Mert kíváncsi rá. (Különben állítólag hívta, de csak valahogy félhivatalosan, nem jött össze a találkozó, és a belorusz elnök – megint csak állítólag – megsértődött. Ki tudja, pontosan hogy történt ez, hogy mi a fake news belőle – mindenesetre megkérdezném ezt is. Meg azt, hogy szerinte mit gondol – úgy általában – Lukasenko. És akkor beszélgetnénk politikáról, a mai világ fura urairól is, de erről most inkább nem kezdek el fantáziálni…)
– És melyik a legfontosabb könyve? Melyikkel kell kezdeni? – kérdezném.
– Természetesen a Nők a tűzvonalban – válaszolná.
– Na és miért?
– Mert ezt most megint nagyon aktuálisnak érzem. Megint visszatért az a militarista-hazafias propaganda és hőskultusz, amivel szemben azt a könyvemet megírtam.
Ez, mellesleg, egy igazi interjúrészlet, csak épp valaki más készítette, nem én. De ha ugyanazt válaszolná nekem is, akkor talán mesélnék azokról a moszkvai iskolai ünnepségekről, amelyeket láttam mostanában, és hogy valóban, 2020-ban minden pontosan ugyanolyan, amilyen 1980-ban lehetett.
S ha már a háborúról van szó, egy egészen kis részletet idézek abból az interjúból is, amelyet Skype-on készítettem vele (és az Index.hu-n olvasható):
– Valahol láttam önről egy fényképet, amely Afganisztánban készült. Katonai egyenruhában van, a vállán géppisztoly. Elképzelte akkor, ott, egyenruhában, fegyverrel, hogy képes lenne-e lőni? Hogy képes lenne-e ölni?
– Tudja, amikor egy távoli kis helyőrségben voltam, azt mondták nekem: ha a háborúról akarsz írni, gyerünk, lőj! Arrafelé, csak úgy bele az éjszakába! Természetesen minimális volt a valószínűsége, hogy bárkit is megölnék ott. A katonafiúk félelmükben csak úgy lövöldöztek arrafelé, mert úgy érezték, mindenhol ott vannak a »szellemek«. Ők így hívták az afgánokat. Érthető persze, ott vagy egy ilyen kis helyőrségben, idegen földön, éjszaka van – borzalmas érzés. De én nem voltam hajlandó lőni. Azt mondják nekem: »Nemrég járt itt egy énekesnő. Hű, hogy az milyen élvezettel lövöldözött. Tisztára, mint egy férfi.« Énmeg erre: »Nem, ne haragudjanak, én nem fogok lőni. Úgy érzem, azzal valamit tönkretennék, akkor már nem lehetnék többé ugyanolyan író.«”
Megkérdezném tőle azt is, fájt-e neki, amikor a Nobel-díj odaítélése után még a legjobb, elvileg nyugatos, rendszerellenes orosz írók is borzalmas dolgokat írtak róla. Tatyjana Tolsztaja például azt, hogy ez a Nobel-díj az irodalom arcul köpése. Persze tudom, hogy fájt, hiszen sok interjúban elmondta már – és fájt nekem is, és nem is értettem: hogy mondhat ilyet Tolsztaja? És hogy mondhat hasonló dolgokat Dmitrij Bikov? És Vagyim Levental? (Vagy talán valamennyire értem, de megmagyarázni túlságosan bonyolult lenne: egy egész esszét kellene írni róla.)
A keserves és kényes téma után, mondjuk, elmesélném, hány olvasótól hallottam azt Magyarországon, hogy milyen döbbenetes élmény volt olvasni a könyveit. A Nobel-díj és a Csernobilról szóló, részben az ő művét felhasználó HBO-sorozat hatására Alekszijevics most már nemcsak a kritikusok és a díjakat odaítélő bizottságok szemében népszerű (a Nobel-díj előtt is megkapta a legjelentősebb irodalmi díjak jó részét), hanem végre eljutott az olvasók millióihoz is. Akik – a kritikusokkal együtt – vitatkozhatnak azon, hogy Alekszijevics dokumentarista könyveket ír-e vagy igazi szépirodalmat, de hogy valami nagyon fontos dolgot művel, abban nagyjából mindenki egyetért.
Lehet ezt sokféleképpen fogalmazni, de talán az a legfontosabb, amit maga Alekszijevics mondott Stockholmban, a Nobel-díj átvételekor:
„Nem egyedül állok ezen a pódiumon. Hangok vannak körülöttem, hangok százai…”
Alekszijevics művein keresztül olyan emberek százai, ezrei mesélik el a sorsukat, mondják el érzéseiket, gondolataikat, akik mindig kívül voltak a történelmen és az irodalmon. Akik csak elszenvedték a hol rémálommá, hol abszurd mesévé változó nagy utópiát – jóllehet sokan közülük maguk is hittek benne. S hogy ezekben az oratóriumszerű művekben megszólaljanak, ahhoz nekik is gyakran kegyetlen döntést kellett hozniuk: szembeszállni a háborús ideológiától fűtött társadalmi közeg elvárásaival – de e nélkül sem ők, sem mi nem érthetjük meg, miért történik a világban az, amit Alekszijevics úgy fogalmazott meg:
„Egy reményekkel teli időt felváltott a rettegés ideje. A kor megfordult, és elindult visszafelé az időben…”
