II. Miklós cár és családja bestiális kivégzéséről, a „jekatyerinburgi tragédiáról” cikkek, tanulmányok és könyvek százait írták már, a különféle állami történészbizottságok jelentései is sok ezer oldalra rúgnak. A téma azonban kimeríthetetlen: részben az emberi-lelki szempontok, valamint a temérdek apró részlet rejtélyessége miatt is.
Az alagsori szoba, amelyben II. Miklós cárt, a családját és
a szolgálóikat meggyilkolták 1918. július 16–17. éjszakáján (Photo by Universal History Archive/UIG via Getty Images)
II. Miklós cár fiával és lányaival Tobolszkban
(Photo by Popperfoto/Getty Images)
A jekatyerinburgi Ipatyjev-ház, amelyben az 1918. július 16–17.
éjszakáján a cári családot meggyilkolták. Az alsó boltíves ablak
mögött volt a helyiség, ahol a kivégzést végrehajtották. (Photo by: Photo12/UIG via Getty Images)
II. Miklós és Alekszandra a Romanov-uralom
háromszázadik évfordulójára rendezett ünnepségen
a moszkvai Kremlben (Photo by Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)
II. Miklós és unokatesvére,
V. György angol király 1915-ben (Photo by Underwood Archives/Getty Images)Az Uráli Területi Szovjet tagjai, Nyikolaj Tolmacsov, Alekszandr Beloborodov, Georgij Szafarov és Filipp Goloscsokin: a bolsevikok – akik központi utasításra (vagy esetleg maguktól) II. Miklós és a családja kivégzéséről határoztak (Photo by Laski Diffusion/Getty Images)
A „rejtélyes” részletek közül a legfontosabb talán az, vajon a moszkvai bolsevik vezetés adott utasítást a gyilkosságra, amely akkor „kivégzésnek” tekinthető, vagy ez a radikális (bár, persze, kinél radikálisabb?) uráli bolsevikok egyéni döntése volt – és akkor valóban, jogi értelemben is „gyilkosságról” beszélhetünk, hiszen nekik végképp nem lehetett erre semmilyen felhatalmazásuk. Az üggyel foglalkozó orosz állami történész bizottság 2011-ben nyilvánosságra hozott egy anyagot, amely szerint nincs semmilyen bizonyíték rá, hogy az utasítás Lenintől vagy a bolsevik vezetéstől eredt (ennek ellenére sok orosz történésznek ez az álláspontja). Mellesleg, a hivatalos történész bizottság véleményét talán a Putyin-rendszer addigra már kiformálódott ideológiája is befolyásolhatta: eszerint az orosz állam minden (akár a lenini, vagy sztálini formájában is) tiszteletet érdemel – és nem követett el nagyobb bűnöket, mint bármely más állam a világon.
A brit történész, Helen Rappaport a cári család kivégzéséről írt remek könyvében – A Romanovok utolsó napjai. A jekatyerinburgi tragédia – egyértelműen foglal állást ebben a kérdésben. „Lenin mindig úgy tekintett a Romanov házra, mint különleges osztályellenségre, »monarchista szemétre«, dinasztiájukra pedig, mint »háromszáz éves szégyenre«. A forradalom azt követelte, hogy irtsák ki őket a többi nem kívánatos és »vérszívó« elemmel: a spekulánsokkal, a burzsoáziával és a kulákokkal együtt. Nem volt elég egyedül a király fejét levágni (…). Az oroszországi forradalom Lenin szerint »száz Romanov-fej« levágását követelte, hogy megvalósuljon az új demokrácia. Lenin mindig a drákói intézkedéseket tartotta szeme előtt. Soha nem egyénekben gondolkodott, hanem csak a nagyobb képben: teljes osztályokban és csoportokban… A Romanovok kiiktatása, a cárizmus és mindannak elpusztítása, amit az képviselt, alapvetően hozzátartozott Lenin politikájához (…).”
S hogy Oroszországban az állami történész bizottság miért képviselhet más, ezzel ellentétes álláspontot?
„Az írott feljegyzések, amelyek a parancsok láncolatát és a Romanovok sorsáért való felelősséget visszavezetnék Leninhez – írja Rappaport –, kezdettől fogva vagy meg sem születtek, vagy okosan elrejtették őket. Az a legvalószínűbb, hogy a döntést szóban közvetítették. Amikor valamilyen drákói intézkedés elrendeléséről volt szó, Lenin gyáva volt. Mindig rendkívül óvatosan járt el, s az ilyen utasítások kiadására kedvelt módszere a kódolt távirat volt (és ragaszkodott hozzá, hogy az eredetit, sőt a táviratszalagot is, amelyen az üzenetet küldték, semmisítsék meg). Máskor bizalmas feljegyzéseket vagy a Népbiztosok Tanácsa nevében kibocsátott anonim direktívákat használt, s az is úgyszólván bizonyos, hogy gyakran szóbeli utasításokat adott bizalmas jobbkeze, Szverdlov közvetítésével…”
S persze ködösítette a képet az is, amit aztán a gyilkosok meséltek fűnek-fának. Azok a gyilkosok, akik egyébként – mint Rappaport könyvéből minden apró részletével együtt megtudhatjuk – szabályos és viszonylag szervezett kivégzés helyett egy véres rémálmot vittek színre. „A jekatyerinburgi bolsevikoknak ugyanis – mint Rappaport írja – nem okozott nehézséget, hogy személyes felelősséget vállaljanak az elkövetkezendőkért, csak hogy megőrizzék tisztelt vezérük kezének tisztaságát. Valójában ennek a felelősségnek a fölvállalása a forradalmi büszkeséghez tartozott, amelyet utána sokan közülük évekig ki is használtak. Jekatyerinburg végrehajtotta a szükségszerű likvidálást, és mást bizonyító dokumentumok hiányában a szemrehányást is viselte a világ előtt.”