Hidak és labirintusok – beszélgetés az acb Galériáról


Miniatűr bárányok téblábolnak a Déli pályudvar betonján, egy hatalmas kéz lebeg a felhők között, egy elejtett szarvas szívja magába a mélykék ég kozmikus sugárzását. Hol is találhatna az ember illőbb képeket a fiatal magyar költők versesköteteihez, mint épp a fiatal magyar képzőművészek alkotásai között? Idén tavasszal már a harmadik könyvünk kapcsán dolgozunk együtt az acb Galériával, ami Budapest egyik legizgalmasabb kortárs művészeti kiállítóhelye. (A borítókhoz  felhasznált képek balról jobbra: Szarka Péter, Álljon meg a gyászmenet!, Esterházy Marcell: The End of the Long March, Tarr Hajnalka: Instant nyáj).A képek és szövegek lehetséges kapcsolatairól és a galéria munkájáról Fenyvesi Orsolyával beszélgettünk, aki maga is megtestesíti a két művészeti ág közötti kapcsolatokat, hiszen amíg hétköznapokon a galéria ügyes-bajos dolgait intézi, közben pedig verseket is ír, olvas és publikál.

Fenyvesi Orsolya a Viennafair-en, az acb Galéria standján, ahol a Société Réaliste kartográfiai műveit mutatták be

Mesélsz egy kicsit az acb Galériáról, és benne a saját munkádról?

Nagymamám visszatérő, méltatlankodó kérdése visszhangzik most bennem: „Mégis mit lehet ennyit dolgozni egy galériában?” Az Orsik (kolléganőm, a galéria művészeti vezetője, Hegedüs Orsolya és én) nemcsak kortárs képzőművészettel dolgozó szakemberek, hanem picit más szakmákban is lubickolhatnak: pénzügy, pályázatírás, pszichológia, rendezvényszervezés, marketing, grafikai tervezés, webszerkesztés, kiadványkészítés, és még sorolhatnám. Az acb Galéria nem elégszik meg a hagyományos feladatok ellátásával, ami kimerülhetne a művészek képviseletében: az eddiginél intenzívebb jelenlétre törekszik a nemzetközi műkereskedelemben, küldetése a kezdetektől (2003) fogva a megalkuvás nélküli és progresszív művészet professzionális keretek közötti képviselete Magyarországon és külföldön is. Fontosnak tartjuk a magyar képzőművészeti szcéna megújítását szolgáló törekvéseket, így gyakran támogat és kezdeményez olyan projekteket, amelyek a képzőművészeti élet megszokott sablonjainak újragondolására késztet. A galéria gyakran vesz részt olyan társadalmi céllal is bíró projektekben, mint például a Bátor Tábor jótékonysági aukciói. A sokrétű feladatkör és a küldetésvágy miatt hittel és szerelemmel dolgozunk.

Mi a tapasztalatod, a költők mennyire ismerik a kortárs képzőművészeket, a képzőművészek mennyire olvasnak kortárs irodalmat?

Egy-két kivételtől eltekintve lehangoló tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban, és főleg a kortárs irodalmi alkotóknak vannak hatalmas elmaradásai. Sokan nemcsak a kortárs képzőművészeti tendenciákat nem ismerik, de befogadóként a már száz évvel ezelőtti irányzatokkal szembe is tanácstalanok. Pedig volt már rá példa, hogy irodalom és képzőművészet kézen fogva haladtak, és az emberek odafigyeltek. Én hiszek abban, hogy mind az alkotókat, mind a közönséget ki lehet, és ki kell robbantani a letargiából, és, hogy egy költőnek ugyanúgy inspirációs forrása lehet kortárs képzőművész-társa, mint egy képzőművésznek az írott szöveg.

Kis Róka Csaba festő és Bajtai András költő a Kecske utcai műterem estjén

A kortárs irodalom és a képzőművészet recepció tekintetében most ugyanazokkal a problémákkal küzd. Egymás megismerésének vágyával és a közös munka ígéretével tavaly ezért kezdtünk az acb Galéria művészeit tömörítő, Kecske utcai műteremházban találkozókat, workshopokat szervezni kortárs képzőművészek és írók, költők meghívásával. Lassan változnak, alakulnak a dolgok, és nagy öröm, hogy harcostársakra is bukkantam ebben a küldetésben a fiatal írók, költők között is, a felsorolás teljességének igénye nélkül ott van k. kabai lóránt és a Műút folyóirat, Nemes Z. Márió, Kele Fodor Ákos, Áfra János és sokan mások, akik nem csak érdeklődnek a kortárs képzőművészet iránt, de nagyon sokat tesznek azért is, hogy az irodalmi fórumokon reflektáltan jelenjen meg a kortárs képzőművészet. Továbbá a Kecske utca művészei: Horváth Tibor, Karácsonyi László, Szalay Péter, Kis Róka Csaba, akik tárt karokkal fogadták az írókat, és nem csak a helyszínt biztosították az ismerkedésre, szívvel-lélekkel támogatják ők is.

Általában hogyan reagálnak a művészek, amikor megkeresed őket, hogy felhasználnánk az egyik képüket egy könyvborítóhoz? Akarják például látni a szöveget, mielőtt engedélyezik a felhasználást?

Gyanakvóak, óvatosak, kérik, hogy meséljek a szövegről, aztán izgatottan várják ők is a megjelenést. Számomra a legjobb érzés viszont épp a fordított helyzet: amikor megmutathatom a költőknek a galéria művészeinek munkáit. Az ő lelkesedésük ekkor egy kis időre az én büszkeségem.

Pados Gábor galériatulajdonos és Hegedüs Orsolya művészeti vezető installálja az Instant nyájat a Párizsi Magyar Intézetben, az Irokéz Gyűjteményt bemutató kiállítás alkalmából

Sopotnik Zoltán Saját perzsa című kötetének borítójához Szarka Péter Álljon meg a gyászmenet! című alkotását használtuk fel, és ha jól tudom, a művész kiállításmegnyitóján lehetett is kapni a kötetet. Mi volt a közönség reakciója a könyvekre a galériában?

Kíváncsian üdvözölték ezt az új kezdeményezést. Szerencsés és örömteli, hogy – mint számomra ekkor kiderült – a kortárs műgyűjtők többsége igazán érdeklődik a kortárs irodalom iránt, és járatosak is benne.

Téged melyik terület ejtett rabul először, az irodalom vagy a képzőművészet?

Amióta olvasni tudok, írok. De életem legjobb döntése volt, hogy „csakazértsem” magyar, hanem művészettörténet szakra mentem. Prózaíró sosem lesz belőlem, képtelen vagyok történeteket kitalálni. Amikor verset írok, egymással összefüggő, egymáson átsejlő képeket látok magam előtt. Alkotóként nem tudok mit kezdeni a narratívával.

Esterházy Marcell képe az Art Hong Kong 2012 képzőművészeti vásáron az acb Galéria standján

A galériával kapcsolatos munkád során sokszor előfordul, hogy egy-egy képről azonnal egy irodalmi szövegre asszociálsz? És fordítva?

Lehetetlen nem belezuhanni ezekbe a féregjáratokba, amik az asszociációk révén minden egyes nap újabb és újabb hidakat képeznek a képek, olvasmányélmények és saját, belső verstapasztalatok közt. Ennél szebb elveszettséget nem is kívánhatna magának az ember. Nagyon konkrét tapasztalatom is van ezzel kapcsolatban: az egyik versem úgy született, hogy közben fél órán át Gerhes Gábor egyik fotóját bámultam. Ami külön izgalmas ebben, hogy nem is a fotó eredeti vagy célzott jelentése gyakorolt rám hatást, tehát teljesen elvonatkoztattam a birtokomban levő háttértudástól. A vers mögött pedig, most már én is látom, felsejlik Mátrai Erik fényoszlop-csarnoka, az acb Galéria akkor aktuális kiállítása. Ezek a sosem közvetlen hatások az egyéni emlékezet labirintusát a kollektív, kulturális emlékezet útvesztőjévé avatják.

A képen balról jobbra Gróf Ferenc (Societé Realiste), Esterházy Marcell, Kerekes Gábor, Szenteleki Gábor, Pados Gábor, Babusa Péter (Párizsi Magyar Intézet, Irokéz Gyüjtemény, 2011)