Javier Marías: A szívem fehér – Részlet


Nem akartam tudni, mégis megtudtam, hogy az egyik lány, amikor már nem volt lány, és nemrég tért vissza nászútjáról, belépett a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, kigombolta a blúzát, levette a melltartóját, és a saját apja pisztolyának csövével – aki ugyanekkor az étkezőben volt a család többi tagjával és három vendéggel – megkereste a szívét. Amikor eldördült a lövés, úgy öt perccel azután, hogy a lány felállt az asztaltól, az apa nem állt fel azonnal, hanem néhány másodpercig még ülve maradt, bénultan, tele szájjal; nem, mert se rágni, se nyelni, de még a falatot se merte visszaköpni a tányérra. És amikor végre felállt és kirohant a fürdőszobába, azok, akik a nyomába eredtek, látták, amint lánya véres testét felfedezve a fejéhez kap, és szája egyik sarkából a másikba gyömöszöli a húsfalatot, nem tudva, mihez kezdjen vele. A kezében szorongatta a szalvétát, és el sem engedte, amíg néhány másodperc múlva meg nem akadt a tekintete a bidén heverő melltartón; akkor letakarta azt a keze ügyében, vagy netán épp a kezében lévő kendővel, amely korábban a szájához ért; mintha az intim ruhadarab látványa jobban sértette volna szeméremérzetét, mint a kiterült, félmeztelen testé, amellyel az imént még érintkezett a melltartó, amikor a lány az asztalnál ült, kifelé haladt a folyosón, vagy a tükör előtt állt. Az apa előbb még ösztönös mozdulattal elzárta a mosdónál a csapot, a hidegvíz-csapot, amelyből erős sugárban dőlt a víz. A lány sírhatott, miközben a tükör előtt állt, a blúzát gombolta, a melltartóját vette le, és a szívét kereste, könnyes szemmel hevert ugyanis a hatalmas fürdőszoba hideg kövezetén, pedig az ebéd alatt nem látták sírni, és akkor sem fakadhatott sírva, miután élettelenül elterült. Szokásával és az általános szokással ellentétben nem reteszelte be az ajtót, s ebből az apa arra gondolt (de csak úgy átfutott a fején a gondolatnyelés közben), hogy a lánya, miközben sírt, talán arra várt vagy vágyott, hogy benyisson valaki, és megakadályozza tettét; nem erővel, csak a puszta jelenlétével, azzal, hogy szeme megakad az ő élő meztelenségén, vagy a vállára teszi a kezét. De senki (csak ő, és ő is csak azért, mert nem volt már lány) nem ment ki a fürdőszobába ebéd közben. Az egyik melle nem sérült meg a lövéstől, és jól látszott: anyai volt, fehér, s még kemény az a kebel, és az első pillantások ösztönösen is rá irányultak – ha másért nem, hát azért, nehogy a másikra kelljen irányulniuk, arra, amelyik már sehol sem volt, illetve nem volt más, mint vér. Az apa már jó ideje nem látta azt a mellet; azóta, hogy kifejlődött, és anyai formát öltött, s így nem csupán megrémítette, de fel is kavarta a látvány. A másik lány, a húga – aki viszont látta nőiessé érni azt a mellet, sőt, talán utána is – érintette meg először, és egy törülközővel (a saját halványkék törülközőjével, hiszen önkéntelenül is ehhez kapott) nekiállt felitatni az arcról az izzadság- és vízcseppek- kel vegyült könnycseppeket, amíg ugyanis nem zárták el a csapot, a víz a mosdókagyló faláról szétfröcskölve a földön heverő nővére arcára, fehér mellére és gyűrött szoknyájára is ráspriccelt. Azért is akarta oly gyorsan letörölni a vért, hátha ezzel meggyógyíthatja a nővérét, ám a törülköző rögtön átázott, és alkalmatlanná vált a feladatra, s a lány magát is összekente. Ahelyett, hogy hagyta volna ázni, és betakarta volna vele nővére mellkasát, azonnal felkapta, amint meglátta, milyen piros (a saját törülközője volt), és a kád szélére dobta, ahonnan a törülköző csöpögni kezdett. A lány szólni akart, de csak a nővére nevét sikerült kimondania és elismételnie. Az egyik vendég nem tudta megállni, hogy távolról meg ne nézze magát a tükörben, és megigazítsa a haját, s az illető rögtön észrevette, hogy a vér és a víz (az izzadság viszont nem) befröcskölte a tükör felületét és vele együtt az összes tükörképet, az övét is, amint belenézett. Akár a másik két vendég, ő is a küszöbön állt, de nem lépett be, mintha bármennyire nem gondol is az ember a társadalmi szabályokra ilyen pillanatokban, úgy találnák, hogy csak a családtagoknak áll jogában átlépni a küszöböt. A három vendég csak a fejét dugta be, előrehajoltak, akár a gyerekeket hallgató felnőttek, de undorból vagy tiszteletből nem léptek közelebb; talán undorból, bár az egyikük orvos volt (az, amelyik megnézte magát a tükörben), és úgy lett volna természetes, ha magabiztosan előrelép, és megvizsgálja a lány testét, vagy legalábbis letérdel mellé, és két ujjával megtapintja a nyakát. De nem tette, még akkor sem, amikor a szemmel láthatólag egyre sápadtabb és erőtlenebb apa feléje fordult, és lánya testére mutatva, könyörögve, ám pátoszmentesen, így szólt hozzá: ,,Doktor úr”, hogy azonmód hátat fordítson neki, meg sem várva, vajon válaszol-e az orvos a szólítására. Nemcsak neki és a többieknek fordított hátat, hanem a lányainak is, az élőnek és annak, akit még nem mert halottnak tekinteni, majd a mosdóra könyökölt, s fejét a kezére támasztva mindent kihányt, amit csak megevett; azt a húsdarabot is, amit végül rágás nélkül nyelt le. Fia, a fivér, aki jóval fiatalabb volt a két lánynál, odalépett hozzá, de segítségképpen csak apja zakóját tudta megragadni, mintha meg akarná támasztani az öklendezőt, hogy ne remegjen; de azoknak, aki látták, inkább úgy tűnt, mintha támaszt keresne apja mellett azokban a percekben, amikor az édesapja képtelen volt támaszt nyújtani neki. Rövid fütyörészés hallatszott. A kifutófiú, aki néha csak ebédidőben jelent meg a rendeléssel, és épp letette a dobozokat, amikor eldördült a lövés, szintén bedugta a fejét, s közben fütyörészett, amolyan fiúsan, ám rögtön abbahagyta (egyidős volt a fiútestvérrel), amint megpillantott egy pár magas sarkú cipőt, mely félig lecsúszott a viselője lábáról, meg egy kissé felcsúszott, foltos szoknyát – meg két foltos combot –, ugyanis onnan, ahol ő állt, ennyit láthatott a földre zuhant lányból. Minthogy nem kérdezhetett semmit, de be sem mehetett, és nem törődött vele senki, s mert azt sem tudta, vissza kell-e vinnie az üres üvegeket, visszament a konyhába, és közben megint fütyörészett (de most a riadtságtól; azért, hogy eloszlassa a félelmét), azt gondolván, hogy előbb-utóbb majdcsak előkerül a szobalány, akitől az utasításokat szokta kapni, most azonban a lány sem volt a megszokott helyén, sem az előszobában ácsorgók között; a szakácsnő ellenben – mint egy régi bútordarab – fél lábbal a fürdőszobában volt, fél lábbal pedig kint, és kezét a kötényébe törölgette, vagy talán a kötényét fogva hányta magára a kereszteket. A szobalány, aki a lövés pillanatában helyezte a hallban álló márványasztalra a tiszta tálkákat, amelyeket éppen behozott, s így nem is tudta megkülönböztetni a lövést a saját maga által egyidejűleg okozott zajtól, igen óvatosan, bár elég szerencsétlenül – miközben a fiú, szintén jó hangosan, kipakolta a dobozokat – egy tálcára csúsztatta a fagylalttortát, amelyet aznap reggel kellett megvennie a vendégek miatt. Amikor készen állt a torta, és úgy számolta, hogy az étkezőben körülbelül befejezték a második fogást, bevitte és letette az asztalra, ahol, meglepetésére, húsmaradékokat meg a térítőn rendetlenül elszórt evőeszközöket és szalvétákat talált, embert viszont egyet sem (csupán egyetlen teljesen tiszta tányér volt, mintha az asztaltársaság egyik tagja, az idősebbik lány, hamarabb befejezte volna az evést, és ki is törölte volna a tányérját, vagy nem is vett volna a húsból). Akkor jött rá, hogy szokása szerint megint hibázott: behozta a desszertet, mielőtt leszedte volna a tányérokat és tisztákat rakott volna fel; mégsem merte összeszedni és egymásra rakni a piszkosakat, hátha a távol lévő asztaltársaság még nem fejezte be és folytatni akarja az evést (lehet, hogy gyümölcsöt is kellett volna hoznia). Mivel azt az utasítást kapta, hogy az étkezések alatt ne mászkáljon a lakásban, s maradjon a konyha és az ebédlő között, hogy ne legyen útban vagy ne terelje magára a figyelmet, nem mert csatlakozni a fürdőszobaajtóban számára ismeretlen okból csoportosulókhoz. így hát ott maradt, hátratett kézzel, a tálalónak támaszkodva, és aggodalmasan nézte a tortát, amelyet éppen hogy letett a sivár asztal közepére, és azon töprengett, tekintettel a hőségre, vajon nem kellene-e visszatennie a hűtőszekrénybe. Dudorászott egy csöppet, fölvett egy leesett sótartót, bort töltött az egyik üres pohárba, melynek tartalmát az orvos felesége hamar felhörpintette. Miután néhány percig bámulta, amint a torta lassan olvadni kezd, és képtelen volt döntést hozni, megszólalt a csengő. Mivel az ajtónyitás is a feladatkörébe tartozott, megigazította a főkötőjét, lesimította a kötényét, megnézte, nem csavarodott-e el a harisnyája, és kiment az előszobába. Futó pillantást vetett balra, a csoport irányába, melynek duruzsolását és kiáltozásait már odabent is feszülten hallgatta, mégsem állt meg, és nem is ment oda, hanem kötelességtudóan jobbra fordult. Amint ajtót nyitott, nevetést hallott, s az orrát erős kölni illat csapta meg (a lépcsőházban sötét volt), amely a legidősebb fiútól vagy az újdonsült sógortól származott, aki nemrég tért vissza a nászútjáról. Együtt érkeztek; valószínűleg az utcán vagy a kapuban futottak össze (bizonyára kávézni jöttek, pedig a kávé még sehol sem volt). A szobalányra is majdnem átragadt a nevetés, miközben félreállt és beengedte őket, s még azt is látta, miként változik meg azonnal az arckifejezésük, mint sietnek végig az előszobán a fürdőszoba előtt ácsorgó sokaság felé. A férj, a sógor sietett hátul, falfehéren, keze az idősebb fiú vállán, mintha késleltetni szeretné, hogy meglássa, amit esetleg megláthat, vagy csak kapaszkodna belé. A szobalány már nem ment vissza az ebédlőbe, hanem utánuk eredt, s hozzájuk hasonlóan ő is megszaporázta lépteit. Amikor a fürdőszobaajtóhoz ért, ismét – ezúttal még erősebben – megcsapta az orrát az egyik fiatalember kellemes kölnivizének illata; mintha kiömlött volna az üveg tartalma, vagy talán csak egy hirtelen támadt izzadságfelhő felerősítette az illatot. Ott maradt az ajtóban, a szakácsnő és a vendégek oldalán, és a szeme sarkából látta, amint a kifutófiú fütyörészve az ebédlőbe siet a konyhából; biztosan őt kereste, ám a lány annyira meg volt szeppenve, hogy nem szólt neki, nem kiáltott rá, egyáltalán nem törődött vele. A fiú, aki addigra már eleget látott, kétségkívül az ebédlőben tartózkodott egy ideig, majd köszönés nélkül távozott, s még az üres üvegeket sem vitte magával. Amikor órák múlva végre leszedték az olvadt tortát, és papírba csomagolva a szemétkosárba dobták, hiányzott belőle egy jókora szelet, pedig az asztaltársaságból senki sem nyúlt hozzá, az orvos feleségének a pohara pedig ismét üres volt. Mindenki azt hajtogatta, milyen szerencsétlen is Ranz, a sógor, a férj, az apám, hiszen immár másodízben özvegyült meg.

Javier Marías könyve november 6-án jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.