Cosmopology


Don DeLillo Cosmopolis című regénye mintha Bret Easton Ellis és a Deleuze-Guattari páros hollywoodi script-doctorok által plasztikázott szerelemgyereke volna: áramvonalas, mint a regény valódi főszereplője, a Manhattan sugárútjain kozmikus pályáját befutó, nyújtott limuzin, zseniálisan, néha a banalitásig menően pontos, mint a Mille Plateaux ostorcsapásszerűen ívelő világmagyarázatai, és jéghideg, mint Patrick Bateman a kozmetikai fagyasztókamrában.

Hőse, Eric Packer olyan emberi lény, aki eljutott fajtája lehetőségeinek végső határáig: a hatalom, a siker és a gazdagság olyan magaslataira, ahonnan a minden természeti, fizikai és emberi jelenséget meghatározó törvények szerint csak lefelé vezethet út, mert ahogyan azt ő maga is pontosan tudja – hiszen hihetetlen vagyonát és a pénzpiacok fölötti, korlátlannak tűnő uralmát is annak köszönheti, ahogyan megtalálta és a gyakorlatra alkalmazta a valutaárfolyamok és természeti jelenségek, a dollár értékének ingadozása és a szöcskék párzási periódusai közötti ciklikus összefüggéseket –, ahol egy ív fölfelé tör, ott a másik oldalon ugyanolyan zuhanás következik, kegyetlen és isteni szimmetriával.

A regény azt a végtelennek tűnő pillanatot mutatja be huszonnégy órába sűrítve, mikor ez a pálya a zenitre ér: a súlytalanság szemvillanásnyi állapotát.

Eric Packer a legjobb úton jár, hogy a tökéletesség ösvényén könyörtelenül előrehaladva ne legyen több, mint a saját számítási algoritmusainak gazdatestje, ám azzal nem számol, hogy kibernetikus nihilizmusa megszabadíthatja ugyan a haragtól, a szeretettől és megannyi problémás emberi érzéstől, csak egytől nem, ami pedig minden emberi érzés közül a legemberibb: az unalomtól, ez az apró számítási hiba pedig odáig fajul, hogy végül a legnagyobb rendszerépítő maga lesz a hiba a rendszerben. Belülről rágja szét, amit egybeforrasztott.

Ez a rendszer az új millennium kozmológiája, a jelek zsarnokságának korszaka, ahol a jelölő immár tökéletesen elszakad a jelölttől: amíg az ancien régime korszakában egy menyasszony társadalmi rangjára pontosan lehetett következtetni az uszály hosszából, addig ma a médiavilág töredékmásodpercek alatt születő és feledésbe zuhanó nagyasszonyai minden valós alap nélkül licitálhatnak egymásra uszályhosszban – Oprah Winfreynek sem a méterek száma vagy a ruhára kifizetett összeg számított, csak az, hogy az uszály végül hosszabb legyen, mint Diana hercegnőnek az angol monarchia évszázados szabályrendszerei által pontosan kalibrált ruhája. Vagy, ahogyan Vija Kinski fogalmazza meg Ericnek a nyitójelenet lenyűgöző lakásával kapcsolatban:

„Az ingatlan fogalma napról napra változik, sőt óráról órára. Az emberek óriási összegeket költenek földre, házra, hajóra, repülőre. Az egésznek semmi köze a hagyományos önbizalom-növeléshez: jó, eddig rendben. Az ingatlan ma már nem a hatalomról, a személyiségről, a parancsosztogatásról szól. És nem is ízléses vagy ízléstelen magamutogatás. Ugyanis nem maradt se súlya, se formája. Egyetlen dolog számít csak, hogy mennyit fizettél érte. Te magad is, Eric. Gondolj csak bele. Mit vettél a száznégymillió dollárodért? Nem több tucat szobát, páratlan kilátást, saját liftet. Nem a forgó hálószobát és a számítógéppel vezérelt ágyat. Nem az úszómedencét és a cápát. Vagy tán a repülési engedélyt? A szenzoros szabályozást meg a szoftvert hozzá? A tükröket sem, amik reggelente elmesélik neked, hogyan is érzed magad, amikor beléjük nézel. Nem. A pénzt magáért az összegért fizetted ki. Száznégymillió. Ezt vetted. Megérte. A számjegy igazolja saját magát.”

Éppen ezért van az, hogy Eric Packer tündöklésének és bukásának színpada a nemzetközi tőzsdepiacok arénája, az a szimulákrumok és kizárólag elméletben létező termékek és erőforrások által benépesített virtuális tér, amelynek valódi arcát csak az utóbbi évek világgazdasági válságai kezdik felfedni a hétköznapi ember előtt. Amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a létező pénznél csak egyvalami van, ami a világ sorsát mindenek fölött irányítja: az a pénz, ami még csak nem is létezik, mégis úgy adják-veszik, mintha köze lenne a valósághoz.

DeLillo regénye ugyan 2003-ban íródott, vagyis jövőre lesz éppen 10 éves, mégis ma talán jobban szól hozzánk, mint bármikor. A Packer-limuzin technológiai felszerelése, a hang- és gesztusvezérelt kijelzők, a sokkal kevésbé önálló gép-egyéniségekként, mint inkább egy kollektív tudat interface-eiként működő számítógépes rendszerek, amik a regény megjelenése idején merészen futurista benyomást kelthettek, nagyrészt mára lettek a valóság mindennapi részévé. Talán csak épp a meglepően ismerős technológia anyahajója, a lomha és brutális limuzin ment ki a divatból – bár könnyen lehet, hogy David Cronenberg és Robert Pattison erőfeszítéseinek hála, a film világpremierje után újra megjelenik a manhattani utcákon.

Dunajcsik Mátyás, szépirodalmi főszerkesztő

Don DeLillo Cosmopolis című regénye 2012 májusában jelenik meg a Libri Kiadónál, Barabás András fordításában. David Cronenberg azonos című filmjét 2012 május 31-én mutatják be a magyar mozikban.