„a tárgyakat, helyszíneket mindig is szerettem életemben”


Nemes Nagy Ágnes 99 évvel ezelőtt, ezen napon, 1922. január 3-án született Budapesten. A Jelenkor Kiadónál megjelent életműsorozatában az Összegyűjtött versek (közel 100 kiadatlan verssel) című kötetet követte A gyufaskatulyától Prométheuszig, melyben összegyűjtött interjúk és beszélgetések olvashatók. A Nyugati tér blogon most elolvashatjátok a Látkép, gesztenyefával címet viselő interjú első válaszát. A beszélgetést 1981-ben készítette Kabdebó Lóránt, a teljes hangfelvételt a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatára őrzi. Ha ráhangolódnátok a részletre, itt meghallgathatjátok Nemes Nagy Ágnes Között című versét a szerző előadásában.

Látkép, gesztenyefával – Kabdebó Lóránt interjúja (részlet)

„Nemes Nagy Ágnes: – Pályakép, pályarajz: súlyos szavak. Bedagad tőlük az ember torka. Miután azonban mégiscsak vállalkoztam rá, hogy így beszélgetve, mesélgetve valamiféle képet adjak mindarról, amit életemben írtam, összehoztam, azt hiszem, legokosabb, ha első versemmel kezdem. Elprodukáltam már ezt a verset egynéhányszor, most is elmondom. Akkor létesítettem, mikor még írni nem tudtam, tehát körülbelül négyéves koromban. Szól pedig a vers a következőképpen: »A büszke tehén a réten állt, csak állt.« A vers körülményeihez hozzátartozik, hogy mikor a szüleimnek elmondtam, rendkívül heves ellenállásba ütköztem, azt mondták: édes fiam, ez nem vers, ebben nincs rím meg ritmus, meg tulajdonképpen nem is szól semmiről. Én azonban ugyanolyan hevesen ragaszkodtam hozzá, hogy ez igenis vers, és voltaképpen – visszatekintve – volt is valami igazam. Ha azt kellene körülrajzolnom, hogy miből is jött létre ez az ópusz, azt mondanám, hogy egy gyerekkori élményből. Pesten született gyerek voltam, de sokat voltam vidéken, rokonaimnál. Ekkoriban főleg a Nyírségben egy tanyán, amit úgy hívtak, hogy Pusztaterem, de úgy is mondhatnám, hogy vadászház volt, mert nagybátyám ott erdőmérnök volt egy nagy grófi birtokon. Ott én falusi, sőt tanyai vagy vadászházi életet éltem. Nos, ott láttam én ezt a tehenet álldogálni csak úgy ni, a réten, és nyilvánvalóan mérhetetlenül mély benyomást tett rám, ezért törtem ki egy költeménybe. Ha a mélyenszántó versikét elemezni akarnám, akkor azt mondhatnám, hogy megtalálható benne az a két tendencia, amely későbbi költői életemet határozottan jellemezte. Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam. A tehén, amint ott áll a réten, maga a látvány, maga a tapasztalat. Az öt érzékkel felfogott és elragadtatásig növő tény, amely engem mindig is érintett: a látható, a tapintható, a tárgy. De ott van benne egy jelző, egy bizonyos jelző: a „büszke”, amely viszont a tehenet bizonyos mértékig eltávolítja; elidegeníti, kérem, a tehenet, és az elvontba kapcsolja át. Gondolom, ez a magyarázat kellő mélységig világítja át a művet.

Tény azonban, hogy a tárgyakat, helyszíneket mindig is szerettem életemben. Ezen a fonálon megyek most tovább, kiemelve kedves tárgyaim és helyszíneim véghetetlen hosszú sorából kettőt. Egy gyerekkorit és egy későbbit. A gyerekkori ugyanahhoz a környezethez kapcsolódik, mint amihez a tehénvers is, Pusztateremhez, a Nyírséghez. Volt ott egy hatalmas zöldségeskert a ház mellett, annak a közepén keresztben vezetett egy nagy fasor, kétoldalt gyümölcsfákkal szegélyezve, a lentebbi szinten ribizkebokrokkal. Ez a fasor kedves helyem volt, különös tekintettel egy bizonyos ribizkebokorra, ami alá odakucorodtam, és ott töltöttem hosszú féldélelőttöket. Gyönyörű volt, mert értek a ribizkék, csak úgy fel kellett nyúlni, lecsípni azt a kis piros fürtöcskét, és mindjárt meg lehetett enni. Továbbá mindenféle látogatókat kaptam. Gyíkokat például, madarakat, akik mind ott a bokor körül serénykedtek, néha egy-egy hernyót, amelyeket persze nagyon utáltam, és föl voltam háborodva, mikor közölték velem, hogy hernyóból lesz a lepke. Ez a hely egyébként nem csak rám jellemző. Ez a rejtettség, ez a kuckószerű lét, amit én ott a bokor alatt játszadozva átéltem – minden gyerek élménye. De még valamit hozzáfűznék: nemcsak kuckó volt az, hanem ugyanakkor tágasság is. Mert bármikor beleláttam a nagy-nagy, hosszú fasorba, amely végighúzódott a kerten, egyszerre volt ott jelen a rejtettség, védettség és valamiféle nagy panoráma. Ez a ribizkebokor az életemnek fontos bokra.

Nemes Nagy Ágnes otthonában 1963-ban (fotó: Hunyady József, Fortepan)

A másik helyszín, amit említek, az a Krisztina templom egy bizonyos szemszögből. Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán, a Krisztina templomot hátulról látjuk. Ez már magában véve is gyönyörű, ez a rövidülésben látott Krisztina templom: az apsziszának az a gömbölyűsége és az apszisz fölé emelkedő tetőzetnek a bonyolult, ferde vonalai – többféle tetőzet találkozik ott, ugye, külön van lefedve az apszisz, külön a főhajó, a kereszthajó kezdeménye stb. A vonalaknak ez az érdekes találkozása: a »háztetőélmény« egy sűrített foka. Az apszisz fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha, senki se szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tűzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik. Különben is a gesztenyefa virágzása az évben olyan kivételes pillanat, mint amilyen kivételes az esztendőben a karácsony. Ezt mindig megnézem. Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe, építészeti tapasztalatba, ami a templom maga, a templomnak ez a nézőszöge – valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet. Ez a helyszín nekem fontos.

„Hányszor ültem így templomok alatt,
sárga falukat sütötte a nap.
Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,
mint kővel rajzolt gyermekkori kép,
s fénylett, összehúzott szemembe érve
a déli, nyári sárga-kék.”

Nemes Nagy Ágnes: A Krisztinában (részlet)

De megint olyan élmény ez, ami sok emberé. Vannak helyek, amelyek nem eseményeik által nevezetesek. Nem valami tényleges vagy szubjektív dolog teszi őket fontossá, hogy itt meg itt ez meg ez történt, vagy történt velem. Nem. Önmagukban hordanak valamiféle jelentést. Ezt a jelentést jobb híján szakrálisnak is nevezhetném. Nem azért, mert templom van benne. Én a ribizkebokorban is érzek bizonyosfajta szakralitást. Talán úgy mondanám: valamiféle jelentőség, valamiféle fontosság, aminek a voltaképpeni tartalmát megnevezni nem tudjuk. Úgy gondolom, ez a jelentőségteljes élmény, amely fogalmilag, sőt esztétikailag nem meríthető ki, jellegzetes lírai élmény. Mondom, nem csak az enyém. Mindenkinek vannak helyei, sőt embercsoportoknak vannak helyei, ahová kvázi elzarándokolnak, a helyszín hatásáért. Minden falunak van egy-egy távoli sarka, amelyről elmondják, hogy a csordakúthoz ki ne menjetek, mert ott boszorkányok járnak. És tele van a művészeti múlt, mondjuk, a romantika is a néha díszletté váló fontos helyszínekkel, az elkerülhetetlen várrommal meg erdőzugokkal. Nem okvetlen szükséges, hogy azokat a helyszíneket szeressük vagy azoktól féljünk vagy azok hassanak ránk, mint mindenkire; megvan ennek a maga egyéni köre is. Egy ilyen egyéni helyszín ez a bizonyos szemszög, ez a panoráma a Krisztina templomról, ahol valamilyen információsűrűsödés fogad.

A ribizkebokorral is meg a Krisztina templommal is már érintettem azt a nagy körét a tapasztalatoknak, ami nekem mindig fontos volt, a természetet, amelyet én egyszerre értelmezek valódi természetnek és városi természetnek. Nem felejtem el a Tiszát Csongrádnál vagy a szicíliai öszvéreket, a mamutfenyőt vagy a katángkórót – de nekem a városi tájképek is lényegesek. Úgy gondolom, egy ház úgy áll ott az út szélén, mint egy hegység, változatlanul és stabilan. De ha azt mondom, hogy változatlanul és stabilan, mindjárt nem mondtam igazat. Mert maradjunk csak a Krisztina templom példájánál: ott kifejezetten belehúzódik, beleesőzik ebbe az élménybe az idő. A Krisztina templomot én majdhogynem építésében látom, nemcsak azért, mert tanúja voltam, amikor hátrébb görgették valamikor a 30-as években, talán hogy megszélesítsék az úttestet; hanem mert valamit tudok róla. Mindig föltételeztem, hogy Csokonai építésekor látta ezt a templomot, amikor kiment a Vérmező felé, hogy, maga is jogosult halálfélelemben, megnézze a magyar jakobinusok kivégzését, ha ugyan megnézte. Úgy tudom, nincs biztos adatunk erről. De ha kiment, akkor ott ment el a Krisztina templom mellett, amelyet éppen akkor építettek. Azután itt volt Széchenyi esküvője. Ott, a Roham utcán jöttek föl a hintók, szembe a templom homlokzatával. Egyált alán a Roham utca. A Roham utca ugyan, azt hiszem, az 1849-es ostromról van elnevezve, de hát Budavár ostroma már előbb is erősen jelen volt éppen ebben a kicsi körben, ami a Krisztina templom és környéke, már a törökök alól fölszabadító budavári harcoknak is terepe ez a budai agyag, az aszfalt alatt. És így tovább előre-hátra, az Árpádkorig, a második világháborúig. Az időbelisége éppúgy jelen van a helyszínnek, mint a tárgyszerűsége. Egyáltalán hadd jegyezzem meg: a természet mellett nekem a történetiség is fontos. Nem egészen olyan értelemben, ahogy a szót használni szokták. Igaz, ami igaz: össze szoktam téveszteni a múltat a jelennel. Sőt a jövőt is a jelennel. Nekem nem fontos, hogy valami régen történt-e, vagy a jövőben fog történni – az idősíkokat hajlamos vagyok összezagyválni. Kijövök a szalamiszi csatából, hogy beforduljak a Nefelejcs utcában egy kapualjba. Az idő számomra egyszerre, együtt van jelen; az aktualitásérzésem, a jelenléti érzésem messzire kilóg az életemből. Rilke mondja valamelyik elégiájában, hogy a halottak nemcsak azért halottak, mert megszűntek jelen lenni. Akkor halottak, ha nem hatnak ránk. És fölteszi azt a nagyon fontos, rilkei kérdést, hogy tudnánk-e mi nélkülük élni. Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük élni, a halottak nélkül; az időszintek elválaszthatatlanul folynak át egymásba.”

A nyitóképhez Hunyady József (Fortepan) fotóját használtuk Nemes Nagy Ágnesről.